„A cél szentesíti az eszközt” – mindenki ismeri a Niccolò Machiavellinek (1469-1527) tulajdonított híres tételt, bár kevesen tudják, hogy azt szó szerint sosem írta le az itáliai reneszánsz gondolkodó, sem A fejedelemben, sem más műveiben.

Machiavelli az egyeduralkodó lehetőségeivel foglalkozó híres-hírhedt A fejedelemben (a köztársaság, mint államforma dolgaival a Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről című művében értekezik) antik, bibliai és saját korából vett példákkal illusztrálja, mit kell tennie az uralkodónak a sikerhez, legyen bár országa örökletesen vagy újonnan szerzett. Mint fogalmaz, a „fejedelemnek jól kell használni állati természetét, a rókát és az oroszlánt kell követnie; az oroszlán tehetetlen a hurokkal szemben, a róka a farkasok elől nem tud menekülni”. Azonban „ezt a természetét jól el kell titkolnia, és nagy szenteskedőnek és színlelőnek kell lennie: olyan ostobák az emberek, s olyannyira csak a mának élnek, hogy aki be akarja csapni őket, mindig megtalálja köztük a maga emberét”. Szerinte „a bölcs uralkodó tehát ne legyen szótartó, ha ez a magatartás kárára válik, s ha az okok, melyek miatt ígéretet tett, megszűntek”. Manipulálj, színlelj, szegd meg az adott szavad, ha érdeked azt kívánja. És ez még csak a kezdet.

A neves politikafilozófus, Leo Strauss (1899-1973) egyenesen a „gonosz tanítójának” nevezi A fejedelem szerzőjét. Ahogy a Machiavelliről írt terjedelmes könyvében fogalmaz, milyen más jelző illene arra a gondolkodóra, aki szerint a fejedelemnek, ha meg akarja őrizni az elfoglalt ország feletti uralmát, érdemes kiirtania annak teljes uralkodócsaládját. Aki szerint jobb, ha az uralkodó megöleti ellenségeit, mintsem elkobozza anyagi javaikat, hiszen csak a halottak nem gondolnak bosszúra, míg a megraboltak igen. Vagy aki szerint jobb súlyos sérülést okozni, mint könnyűt; és aki egyébként is úgy véli, nem az erény vezet a boldogsághoz, hanem az erény és a bűn körültekintő alkalmazása. Ne hagyjuk ki azt sem, hogy hirdette, az ember hamarabb feledi édesapja meggyilkolását, mintsem öröksége elvesztését; és nagylelkűség ide vagy oda, az uralkodó bölcsebben jár el, ha sajátja helyett mások vagyonával bőkezű.

„Ha igaz, hogy csak egy gonosz ember alacsonyodik le annyira, hogy az egyéni és közösségi gengszterizmus maximáit tanítsa, akkor rá vagyunk kényszerülve, hogy kijelentsük: Machiavelli egy gonosz ember volt” – mondja Leo Strauss. Persze ha mindez ennyire egyszerű lenne, Strauss sem írt volna sokszáz oldalas monográfiát a modern politikai gondolkodás egyik alapítójának tartott toszkán úriemberről.

Machiavelli a klasszikus politikai filozófia egyik legfontosabb központi témáját – milyen törvények, milyen államforma kedvez leginkább az emberi erény és jóság kibontakozásának – továbbgondolja, de elveti az antik szerzők törekvését, hogy megragadják a hibátlan kormányzás, a tökéletes államforma lényegét. Szemben például Platón utópisztikus, filozófusok által irányított, gyakorlati viszonyok között sohasem megvalósítható tökéletes államával (egyes elemeiben inkább lázálmával), Machiavellit a valóságos politika természete, a valós körülmények között alkalmazható megoldások érdeklik. Szerinte az ember csak akkor cselekszik jól és erényesen, ha rákényszerítik, egyébként mindenki csupán a saját egyéni boldogulását keresi, akár mások kára árán is. Az emberek nem jók, hanem „gonosz indulatúak”, például az adott szavukat sem tartják be, ezért a fejedelem is nyugodtan hazudhat – állítja.

Machiavelli szerint morál, erkölcs sehol sincs önmagától, létezésének előfeltétele egy olyan politikai berendezkedés, amely megengedi, bátorítja, vagy inkább megköveteli létét. Amíg ez a rezsim (legyen bármilyen államforma) nem létezik, a morál sem jelent semmit. Így az adott körülmények között elérhető legjobb politikai berendezkedés megalkotására törekvő politikust nem köti semmiféle erkölcsi szabály, és a dolgok természetéből fakadóan nem riadhat vissza semmilyen erkölcstelen tettől. Hiszen, véli Machiavelli, a mindenkori példaképet jelentő római köztársaság sem születhetett volna meg Romulus gyalázatos testvérgyilkossága nélkül.

Mindez korántsem jelenti azt, hogy Machiavelli – aki Nietzsche korai elődjeként műveiben azt pedzegeti, hogy a kereszténység szőrszálhasogató, a nagy tettekre és törekvésekre süket etikája hanyatlásba taszította az európai kultúrát – szerint bármilyen cél szentesítene bármilyen eszközt. Inkább, véli Leo Strauss, Machiavelli "csak" azt sugallja, hogy el kell választani az erényt a jóságtól. Ugyan a jóság, vagy legalábbis a jóság látszata fontos nyugodt körülmények között, az egyetlen igazi (bár az egyeduralkodók okulására írt A fejedelemben kevés szerepet kapó) cél, a közjó diktálta kényszerűség miatt rendkívüli helyzetekben olykor nem kerülhető el a legembertelenebb bűn alkalmazása sem. Vagyis a bűn bizonyos körülmények között nem ellentéte az erénynek, hanem társa a jó vezető eszköztárában. 

A fejedelem kijózanító olvasmány. Bár sorait olvasva sokszor háborog az emberben a jóérzés, mégis túl gyakran érzi úgy, Machiavellinek igaza van. Érdemes utána járni, hogy tényleg így van-e.

A fejedelem ingyenesen elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban, a Helikon Zsebkönyvtár sorozatban is megvehető egy ezresért a könyvesboltokban. Leo Strauss Thoughts on Machiavelli című munkája az archive.org oldalon érhető el teljes terjedelemben.