Fantasztikus Könyvtár

4. Jézus, az idióta politikai bűnöző

Avagy Nietzsche és az Antikrisztus

2018. március 30. - Trigo

Az Antikrisztus, Friedrich Nietzsche (1844-1900) egyik utolsó művének leginkább zavarba ejtő részei, amikor  Jézus "pszichológiai karakterét" próbálja megragadni az Evangéliumokon keresztül, miközben a "történeti Jézus" ingoványos talajára is be-be szédeleg (mindkettőnek egyébként nagy divatja volt a 19. században). Egyrészt Jézust idiótának nevezi, bár a szövegkörnyezetből és a jegyzetből is úgy tűnik, hogy ezzel inkább csak Dosztojevszkij Félkegyelműjére utal. De nem áll meg itt, nézünk egy Nagypéntekre ideális részletet:

S ez a szent anarchista, aki a zsidóságon belül az alsó népréteget, a kitaszítottakat és bűnösöket, a csandalát a fennálló renddel szembeni ellenszegülésre szólított fel - mégpedig, ha hihetünk az Evangéliumoknak, olyan szókimondóan, hogy még ma is Szibériába jutna -, politikai bűnöző volt ... Ez juttatta őt a keresztre: ennek bizonyítéka a kereszten található felirat. Saját bűnéért halt meg - minden alapot nélkülöz az az állítás, bármilyen gyakran hangoztassák is, hogy mások bűnéért halt meg.

Nietzsche Jézusa egy gyermeklelkű, álmodozó, enyhén autista valaki, akinek tanítását az utókor (elsősorban természetesen az örök mumus, Pál) kiforgatta. Mindezt persze semmivel nem tudja alátámasztani, de sebaj, mert Nietzsche tud ennél sokkal jobbat is.

Bár szokás Nietzschét az ateizmus fénylő bajnokának tartani, Az Antikrisztusban nem általában a vallást támadja, hanem kifejezetten a kereszténységet. Néhány bekezdése szerint a hit akár hasznos is lehet - "egy olyan népnek, amely büszke, szüksége van egy Istenre..., hogy használjon és ártson, hogy barát és ellenség legyen"; máshol pedig azt írja, "az, ami által mi elkülönülünk, nem abban áll, hogy sem a történelemben, sem a természetben, sem a természet mögött nem leljük Istent, hanem abban, hogy az, amit Istenként tiszteltek ... szánalomra méltónak, abszurdnak, ártalmasnak érezzük; nemcsak tévedésnek, hanem az élettel szemben elkövetett bűntettnek".

Nietzsche a kereszténységet elsősorban a keresztény morál miatt gyűlöli. Az ő szemében a kereszténység szülőföldje az "antik világ alvilága", a kereszténység "mindenféle selejt- és hulladékelem összességének mozgalma", a rabszolgák, az alávetettek és gyengék lázadása az erősekkel szemben. Szerinte a kereszténység nagy trükkje, hogy azt tanítja, nem erősnek kell lenni, hanem jónak - ezzel a hazugsággal pedig kollektív fegyvert ad a gyengék tömegei kezébe, akik így erkölcsi fölényt szereznek az erősekkel szemben. A keresztény morál ezzel hanyatlásba taszítva megrontja, kiheréli az embert, szembe megy a természet legalapvetőbb parancsával, a hatalom, az erő akarásával. Vagyis életellenes.

 

Mi a jó? - Mindaz, ami az emberben növeli a hatalom érzését, a hatalom akarását, növeli magát a hatalmat.

Mi a boldogság? Annak érzése, hogy a hatalom növekszik, s legyőzetik valamely ellenállás. Nem megelégedettség, hanem több hatalom, nem egyáltalában vett béke, hanem háború, nem erény, hanem derekasság (vagyis reneszánsz stílusú erény, virtú, moraliáktól mentes erény).

A gyengéknek és a félresikerülteknek pusztulniuk kell: ez legelső tétele a mi emberszeretetünknek. S ehhez még segédkezett is kell nyújtanunk.

Mi az, ami károsabb bármely bűnnél? - A tevőleges részvét olyanok iránt, akik félresikerültek és gyengék - s ez a kereszténység..

Csak kevesen képesek felismerni mindezt a maga teljeségében, ők azok, akik képesek cselekedni "túl jón és rosszon", vagyis elvetve a morál bilincseit, félrelökve a felebarát iránti szeretet, az elesettek iránti részvét keresztény parancsát. Ők Nietzsche emberfeletti emberei, a nácik miatt (najó, ebben, bár a légynek sem ártott, Nietzsche is ludas kicsit, lásd fenti idézet) elég rossz hírű übermenschek, akiknek az erényei - kísértetiesen hasonlóan Machiavelli, a "gonosz tanítója" fejedelmeihez - nem tuszakolhatóak be a hagyományos erkölcs kategóriái közé.

***

Nietzsche hatása beláthatatlanul nagy a kultúránkra nézve. Például arra is, hogy személyesen én miként birkózom meg az állatok elpusztításának és elfogyasztásának morális, egzisztenciális terhével. Sokat küszködöm ugyanis a világ kegyetlenségének problémájával, vagyis röviden azzal, hogy mi élőlények egymást esszük az életben maradás érdekében. Számomra ez mély iszonyat forrása. Nietzsche azonban segített. Azzal, hogy rámutat: ez a rossz közérzet - a bűntudat a természet által meghatározott tulajdonságaim miatt, miszerint nagy mennyiségű fehérjére van szükségem és a fogazatom, emésztésem alkalmas a hús fogyasztására - nem más, mint a posztmodern ember önhazugsága. Erkölcsileg jobbnak érzem magam attól, hogy sajnálkozom a megevett állat miatt. Pedig megeszem. Nem jónak kell tehát lennem, hanem következetesnek. (Persze lehetnék vegetáriánus, de nem vagyok.) Nietzsche arra tanít, hogy a téves moralitásból fakadó bűntudat nélkül, bátran legyünk azok, akik vagyunk, felelősséget vállalva mindazért, ami ezzel jár. 

***

Halálosan komolyan: ha eddig nem lett volna egyértelmű, Nietzsche nem csupán vakmerő, "könyörtelenül lelkiismeretes" (Pierre Hadot) gondolkodó, hanem egyben csodálatos író is. Olvasd te is.

Az Antikrisztus néhány szem rizsért kapható a Helikon Zsebkönyvár sorozatban a Bálványok alkonyával együtt. Bátrabbaknak ajánlom az ugyanezt a témát kevésbé pamfletszerűen kifejtő A morál genealógiáját is.  Az Im-ígyen szóla Zarathrustért pedig boltba menni sem kell, mert fenn van a MEK-en is, 1908-as kiadásban Nietzsche Frigyestől.

A bejegyzés trackback címe:

https://fantasztikuskonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr6213784518

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.