Fantasztikus Könyvtár

18. Van-e értelme a szenvedésnek?

2018. augusztus 29. - Trigo

Igyekszünk megfeledkezni róla, de ha létezik általános, mindenkire kiterjedő emberi tapasztalat, akkor az a szenvedés. A testi és lelki fájdalom, a halál elkerülhetetlen velejárója életüknek. És minden szenvedőben felmerül legalább egyszer a kérdés: miért én? mi értelme a fájdalmamnak, a szenvedésnek? A posztmodern ember számára a legkézenfekvőbb válasz az, hogy semmi az ég világon.  A szenvedés, a fájdalom rossz, amit minden áron el kell kerülni. Ebben a posztban egy olyan embert mutatok be, aki egész másképp gondolkodott minderről.

Az 1997-ben elhunyt Viktor E. Frankl osztrák orvospszichiáter és filozófus az egzisztenciaanalízis és a logoterápia alapítójaként ismert (Freud és Adler után a "harmadik bécsi iskola"). Zsidó származása miatt 1942-ben családjával együtt deportálták. A következő három évben négy különböző koncentrációs táborban végzett kényszermunkát. Eközben először szüleit vesztette el, majd várandós felesége is meghalt. 1945-ben tért vissza Bécsbe. A tragikus tapasztalatból született a ... mégis mondj igent az életre! című népszerű, itthon is több kiadást megélt könyve, amelyben a logoterápia filozófiai alapjairól is ír. 

De miben mond mást Frankl Freudhoz vagy Adlerhez képest? A kulcs az emberről alkotott felfogásában (antropológia) rejlik. A szenvedő ember című esszékötetben elmesél egy történetet: egyszer eljött hozzá egy férfi, akinek egyetlen problémája volt, nem tudott mit kezdeni a kérdéssel, hogy van-e értelme az életének. Frankl szerint a hagyományos, "pszichologizmus" csapdájába esett pszichoterápia és pszichoanalízis egyszerűen nem tud valódi választ adni erre a kérdésre, sem az ebből fakadó egzisztenciális szorongásra, mivel kizárólag az emberi psziché mélyrétegeiben, az ösztönökben keresi a választ. Érzékletes hasonlata szerint ez olyan, mintha valaki kizárólag a csatornarendszerből ítélne meg egy várost, anélkül, hogy látná épületeit és lakóit. Ugyanebbe a hibába esik a lélektani jelenségeket pusztán neurológiai folyamatokra redukáló "biologizmus", valamint a kizárólag az emberi társadalmi kötöttségeire reflektáló "szociologizmus" is. Holott a kérdés, hogy van-e értelme az emberi életnek, elsősorban szellemi jellegű probléma, nem valamilyen pszichés diszfunkció, hibás testi működés vagy társadalmi elnyomás tünete. Frankl szerint mindhárom említett álláspont - a pszichologizmus, a biologizmus és a szociologizmus is - filozófiai alapjait tekintve nihilista, azaz tagadja az emberi élet testi funkciókon, ösztönökön (legyen az szexuális vagy egó-vezérelt) és társadalmi-hatalmi viszonyokon túli, magasabb értelmét. Az általa kitalált logoterápia (logosz=értelem) és egzisztenciaanalízis viszont pontosan arra törekszik, hogy az egyén életében, szenvedéseiben segítsen megtalálni a felettes értelmet.

A létezést ugyanis - mondja Frankl - átitatja egy felettes értelem (aki akár lehet Isten is, bár a zsidó-keresztény hagyománnyal szemben Frankl szerint ez a felettes értelem nem személyes, hanem személyfölötti), amely az ember számára megismerhetetlen és bizonyíthatatlan a maga teljességében. Éppen ezért hinni kell benne. "Annak a vállát, aki hisz a felettes értelemben, nem a bizonyítás terhe nyomja, hanem csak eme felettes értelem bizonyíthatatlanságának terhe" - írja. Az emberi élet tehát nem arról szól, hogy megpróbálunk tudatosan együtt élni a létezés tökéletes abszurditásával, értelmetlenségével (Sartre). Ellenkezőleg: az élet lényegéhez tartozik magunkra vállalni a létező felettes értelem bizonyíthatatlanságát, mert "a felettes értelembe vetett hit maga az értelem".

Ha pedig létezik felettes értelem, akkor az emberi lét egyik legerősebb tapasztalata, a szenvedés sem lehet értelmetlen. Frankl hangsúlyozza: az igaz, őszinte szenvedés valódi teljesítmény, olyan érési folyamat, ami segít felismerni a belső szabadság valódi természetét.

"Gondoljunk olyan extrém helyzetre, mint a hadifogság vagy a koncentrációs tábor: ebben a helyzetben az ember rendkívüli módon függ azoktól a feltételektől, amelyeket rákényszerítenek, azoktól a körülményektől, amelyeket diktálnak neki. De kitűnik, hogy ezek a feltételek és körülmények csak tevékenységét és élményeit határozzák meg (mi mást is lehetett tenni, mint lapátolni - és mi mást lehetett megélni, mint ütéseket, éhséget és hideget), őt magát azonban meghagyják szabadnak, amint arról van szó, ahogyan ő viszonyul ehhez a külső körülmények által rendkívüli mértékben meghatározott szituációhoz".

Az ember tehát a legmostohább, legkegyetlenebb körülmények között is bizonyos értelemben szabad marad,  "szabad minden feltételtől és körülménytől, és szabad belső sorsa uralására, az igaz, őszinte szenvedésre. Ez a szabadság nem ismer feltételeket, ez a szabadság minden körülmények között és utolsó leheletig érvényesül". Mindez egyértelmű tükröződése a sztoikus filozófiának

Frankl számára azonban a szenvedés nem csupán azért fontos, mert segítheti az egyén etikai kiteljesedését, hanem mert metafizikai relevanciája van: rávezeti a szenvedőt az igazságra. 

"A szenvedés tisztánlátóvá teszi az embert, a világot pedig átláthatóvá. Láthatóvá válik a lét metafizikai dimenziója [...] A szakadék szélére állítva az ember letekint a mélybe, s amit a szakadék mélyén meglát, az a létezés tragikus struktúrája. Ami feltárul előtte, az nem más, mint az, hogy az emberi lét a legmélyén és végső soron passió - az ember lényege az, hogy szenvedő legyen: homo patiens. Ez a lelepleződés, túl jón és rosszon, túl szépen és csúnyán a szenvedő ember számára tárul fel; nem szentimentálisan éli ezt meg, nem érzelmekkel és nem nehezteléssel. Az igazság tárul fel előtte, egyszerűen és tisztán. [...] Ez az igazság szabaddá teszi. Mert ez már régen nem az ő igazsága, hanem az igazság, egyetemes, mindenki közös igazsága: Nem kell magadba zárnod szenvedésed, / merítsd alá az egyetemes szenvedésben"

Csak akkor kerülünk közel az igazsághoz, ha van bátorságunk igent mondani a szenvedésre. Frankl szerint nagyot hibázott a felvilágosodás, amikor azt hirdette, hogy a racionalitás, a világ megváltoztathatóságába vetett hit, az általános haladás képes megszabadítani az embert a szenvedéstől. A valóság ugyanis ezzel szemben az, hogy a szenvedés sok esetben szükségszerű. Ha menekülünk előle, csak a lehetőségtől fosztjuk meg magunkat, hogy értelmet leljünk benne, és felismerjük a másokért vagy más valamiért vállalt áldozat nagyszerűségét. Mint az az idős körorvos, akiről Frankl mesél. Sehogyse tudott megbékélni felesége elvesztésével, és egyre inkább kínozta a tudat, hogy gyásza, fájdalma értelmetlen, hisz senkin sem segít vele. Végül a logoterápiás folyamat meggyőzte arról, hogy igenis van értelme a szenvedésének, ha ugyanis ő halt volna meg korábban, és a felesége marad özvegyen, akkor neki kellene ugyanezt a fájdalmat átélnie. Az idős férfi megnyugvást talált a gondolatban, hogy saját szenvedése árán váltotta meg felesége nyugalmát.

Végül itt egy angol nyelvű interjú, amiben Frankl ugyanezekről a témákról beszél:

A bejegyzés trackback címe:

https://fantasztikuskonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr8814204271

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.