A magyar társadalom súlyosan polarizált és szélsőségesen individualista: nem bízunk sem egymásban, sem az intézményeinkben, politikailag szélsőségesen megosztottak vagyunk minden lényegesebb kérdésben, nincsenek közösségeink, sem közösen vallott értékeink. Mindez rányomja a bélyegét a szabadságról alkotott képünkre is. Sok honfitársunk számára ma a szabadság annyit jelent, hogy 1) szavazhat, 2) szabadon mehet ahová akar, és 3) szabadon és nyilvánosan beleszólhat mások életébe. Hiszen mindenki jobban tudja, miként kéne a másiknak a gyerekét nevelnie, vagy kutyát tartania, stb. Éppen ezért talán nem érdektelen felidézni, hogy mit gondolt a szabadságról John Stuart Mill (1806-1873), a klasszikus liberalizmus legfontosabb ideológusa.
Mill szerint a régebbi korokban a szabadság csupán valamiféle jogi védettséget, immunitást jelentett bizonyos személyek vagy csoportok (például nemesek) számára a politikai vezetőkkel szemben. Ekkor még az alattvaló szükségképpen ellentétes helyzetben volt az uralkodóval szemben, akinek a hatalmát egyfajta szükséges, ám veszélyes fegyvernek tekintették, amelyet nem csupán külső ellenséggel szemben használhat, hanem saját alattvalóival szemben is.
Mindez megváltozott a 18-19. századra, amikor terjedni kezdett a demokratikus köztársasági államforma, ahol az állampolgárok választanak maguk közül felelős (= számon kérhető) vezetőket. Innentől kezdve sokak szemében a nép/nemzet saját uralkodójává vált, így nem volt többé szüksége védelemre a hatalom, vagyis saját akaratával szemben. Azonban ez a felfogás könnyen vezethet a "többség zsarnokságához", hiszen bár a választott vezetőket "csak" a többség választja meg, hatalmuk mégis kiterjed a teljes népre, köztük akár olyan egyénekre és csoportokra is, akiket az adott hatalom hátrányosan érint. Mint Mill fogalmaz, a sokat emlegetett önkormányzatiság egyébként sem azt jelenti, hogy mindenki önmagát kormányozza, hanem azt, hogy minden egyén alá van vetve az összes többi egyén akaratának. Ráadásul nem csupán a politikai hatalom lehet zsarnoki, hanem maga a társadalom is, amely a törvények és a közvélemény révén kollektív kontrollt gyakorol a társadalmat alkotó egyének felett a vélemények, vélekedések, ideálok, hitek és érzések terén. Mill szerint a társadalmi zsarnokság sokkal félelmetesebb lehet, mint a politikai elnyomás sok formája, mivel kevesebb lehetőséget ad a menekülésre, sokkal mélyebben érinti a mindennapi életet, és "magát a lelket taszítja szolgaságba". Ezért a választott elöljárók hatalmaskodása elleni alkotmányos, jogi védelem, vagyis a demokratikus államforma önmagában nem elég a szabadsághoz, hanem határt kell szabni a társadalom, a közvélemény beavatkozásának is az egyének életébe.
De hol húzható meg a határ a jogos és jogtalan beavatkozás között? Meddig terjed az egyén szabadsága, szuverenitása? - teszi fel a kérdést Mill. A válasza az úgy nevezett kárelv, amely szerinte tökéletesen alkalmas rá, "hogy szabályozza a társadalomnak az egyénnel szemben alkalmazott ellenőrző és kényszerítő tevékenységét, akár jogi büntetés keretében kimért fizikai erőszak, akár a közvélemény erkölcsi kényszere ennek az eszköze".
Az elv következő: mások kárának megelőzése az egyetlen cél, amelynek érdekében jogosan lehet beavatkozni a civilizált társadalom bármely tagjának cselekvési szabadságába. Az egyén mások által vélt vagy valós fizikai vagy erkölcsi érdeke, tűnjön az bármilyen jogosnak is kívülről, nem elég ok a beavatkozásra. "Önmaga felett, saját teste és tudata felett, az egyén az uralkodó" - szögezi le Mill.
Nézzünk pár egyértelmű példát. 1) Ha Józsi heti hét napon reggel héttől este 10-ig iszik, és közben nem bánt senkit, az kizárólag Józsi baja. Sem törvénnyel, hatósági eljárással vagy a közvélemény nyomásával nem szabad arra kényszeríteni, hogy ne igyon. Ha viszont Józsi eközben veri a feleségét, vagy elhanyagolja a gyerekei szükségleteit, a feleség és a gyerekek védelme fontosabb, mint Józsi szuverén egyéni joga egész nap beállva hempergőzni 2) Azt gondolom, hogy a gyerekem autista lesz az oltástól, ezért nem adatom be a kötelezőket sem. Bár jogom van azt hinni, amit csak akarok, mások is hisznek a csillámpóniban, de akkor sincs jogom a gyerekem, sőt a vele egy közösségbe járó gyerekek egészségét veszélyeztetni a megalapozatlan vélekedésemből fakadó döntésemmel. Nem a vélekedésemmel, az az enyém. A közösségre is vonatkozó cselekedetemmel.
És akkor két talán nem annyira egyértelmű, de némi erkölcsi és demokratikus érzéssel feloldható helyzet: 1) Szeretem a kutyákat, és azt gondolom, hogy a szomszéd egy büdös állatkínzó, amiért képes télen kiengedni a kertbe a kutyát kutyapulóver nélkül. Mivel a szólásszabadság nagyon fontos (Mill szerint az emberek közti véleménykülönbség szabad kifejezhetőségénél alig van lényegesebb dolog), ezért természetesen jogom van érvekkel meggyőzni a szomszédot az igazamról. Sőt, írhatok cikket az újságba, amiben általánosságban a kutyapulóver fontossága mellett érvelek. Azonban, ha van bennem némi jóérzés, nem szervezek a Facebookon mozgalmat a szomszéd állatkínzóként való kipellengérezésére, így próbálva kényszeríteni, hogy a saját pénzéből vegyen kutyapulóvert. 2) Ugyanígy nem kezdek online vagy offline keresztes hadjáratba, ha szerintem Julika tönkreteszi a gyereke életét azzal, hogy csak félévig szoptatja, vagy ellenkezőleg, merészeli még két és fél évesen is mellre venni. Bár, ha vagyunk egymással olyan kapcsolatban, megoszthatom a véleményemet, de ne legyek meglepődve ha elhajt a fenébe. Ugyanis olyan dologba pofázok bele, ami nem tartozik a közösségre, és rám sem. "A csak jót akartam" nem ér, mert nem igaz.
Lehetne tovább is sorolni, de talán érthető: nem kényszeríthetem a másikat közösségi vagy egyéni nyomással saját elvei, ízlése, preferenciái, hite, gondolatai, véleménye feladására. A társadalom csak akkor helyezhet nyomást az egyénre, ha annak életvitele, döntései és cselekvései károsak mások szabadságára, életére, vagyonára vagy egészségére nézve. Mill egyértelműen fogalmaz: "az egyetlen szabadság, amely megérdemli ezt a nevet, az, ha mindenki a saját módján törekedhet a saját érdekére, egészen addig, amíg nem próbáljuk megfosztani a másikat attól, ami az övé". Nem nehéz felfedezni ezekben a szavakban a "láthatatlan kéz" elméletét, amelyet Adam Smith alkalmazott a gazdasággal kapcsolatban. Ha mindenki a saját anyagi, spirituális, mentális jólétére törekszik, és azt úgy teszi, hogy közben nem árt másoknak, az egész társadalom jobban jár.
Persze ez csak az elmélet. A gyakorlatban sokszor sokkal nehezebb meghatározni az egyén és közösség szuverenitásának határait (lásd például a gyerekeutanázia vagy az abortusz kérdését). Nem beszélve arról, hogy sokak (többnyire balosok) szerint Mill elmélete túlságosan konzervatív. Legalábbis abban az értelemben, hogy mindig az adott gazdasági-társadalmi viszonyokat, a status quo-t veszi alapnak. Például azt mondja, hogy bár jogunk van azt a véleményünket terjeszteni a sajtóban, hogy a gabonakereskedők szándékosan éheztetik a szegényeket az árak feltornászásával, de ugyanezt nem harsoghatjuk az éhező szegények összegyűlt tömegének egy gabonakereskedő háza előtt, mert ha a szavaink hatására felgyújtják a házat, bizony kárt okoztunk. Ugyanígy nehéz lenne az elméletéből kiindulva a szegények javára történő társadalmi újraelosztás jogossága mellett érvelni.
De Mill talán nem is ezért fontos, hanem azért, hogy észrevegyük: a demokrácia önmagában nem biztosítéka az egyéni szabadságnak, ahhoz sokkal több kell. Például józanság, önmérséklet és kellő kritikai érzék saját véleményeink szilárdságával és másokra is vonatkozó érvényességével szemben.
(A poszt megírásához Ian Shapiro Moral Foundations of Politics című online kurzusát használtam)
