Március végén kezdtem el írni a Fantasztikus Könyvtárat. Bár különösebb cél, terv vagy elvárás nem lebegett a szemem előtt, talán nem teljesen érdektelen megnézni, mire jutott a blog kilenc hónap alatt. 

Viszonylag gyorsan fogyasztom a könyveket. Gimnazistaként és egyetemistaként 4-5 kötetet is olvastam párhuzamosan, ma már inkább csak kettőt, ritkábban hármat. Többségét saját elhatározásból, olykor egyet-egyet munka miatt. A vastagabb példányokat otthon olvasom elalvás előtt, a vékonyabbakat cipelem magammal nap közben.

Ez persze azt is jelenti, hogy sokszor felületesen olvasok. Ezért a Fantasztikus Könyvtárnak van némi önképző motivációja: úgy olvasni, hogy utána képes legyek írásban értelmesen összefoglalni egy-egy témát. Ráadásul nem a napi pörgés csapásai alatt cipőtalppá klopfolt agyam mélyéről kell előkaparnom, ha egy könyvcím vagy név kapcsán eszembe jut a hogy is volt kérdés, hanem elég felcsapnom a blogot. Remek érzés.

Nézzük a számokat. Átlagosan nagyjából kéthetente született egy bejegyzés, és az átlagos lapletöltés posztonként 369,1 volt. Szerintem, legalább is ebben a műfajban, ez nem rossz szám. Nyilván nem tudok versenyezni a pucér lányokkal, de még a fizetett könyvismertetésben utazó blogokkal sem, viszont nem is ebből akarok megélni. Ha 30 embert érdekel, milyen hülyeségeken töröm a fejem, én már elégedett vagyok. 

2018 TOP 5 bejegyzése:

1. Miért értelmetlenek az erkölcsi kérdésekről szóló vitáink? (2729 lapletöltés)

2.  A Soáról és a bosszúálló Isten hiányáról  (2655)

3. Van-e értelme a szenvedésnek? (1266)

4. Cáfolja-e az állatok és emberek szenvedése Isten létét? (1234)

5. Képes a természettudomány megválaszolni a végső kérdéseket? (1207)

Nem szeretnék elmenni a legkevésbé népszerűbb posztjaim listázása mellett sem. Egy dologban biztos vagyok: sem Lengyel Péter, sem Tacitus vagy Machiavelli nem tehet róla.

1. Mellékszereplők - Lengyel Péter betiltott regénye   (9, azaz kilenc lapletöltés)

2. Tacitus és a zsarnokság iszonyata (13)

3.  Lehet-e egyszerre békés és sikeres egy rendszerváltás? (20)

És akkor legyen egy személyes lista is azokkal a bejegyzésekkel, amelyeknek legjobban élveztem a megírását. 

1. Mit ír Thuküdidész a jelenlegi magyar belpolitikai helyzetről?

2. A Soáról és a bosszúálló Isten hiányáról 

3.  Mellékszereplők - Lengyel Péter betiltott regénye (csakazértis)

Az elmúlt hónapokban elég sok könyvről gondoltam azt olvasás közben, hogy biztosan bejegyzést szentelek neki, aztán mégsem úgy alakult. Nem csak lustaság vagy időhiány miatt, olyan is volt, hogy elkezdtem megírni a posztot, de valamiért elveszett a rendszerben. Másodszor már nem álltam neki. Mindenesetre az év lezárásaként itt egy TOP 5 azokról a könyvekről, amelyekről írni kellett volna, de nem írtam.

1. Raul Hilberg: Az európai zsidók megsemmisítése

2. Steven Pinker. Az erőszak alkonya

3. Földényi F. László: A melankólia dicsérete

4. Kertész Imre: Felszámolás

5. Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

2019-ben innen folytatjuk.

Régóta terveztem, hogy végignézem Claude Lanzmann legendás Soá című dokumentumfilmjét. A francia rendező 11 éven keresztül készítette a több mint kilenc órás filmet. A hatása minden várakozásomat felülmúlta.

Pedig abban az 556 percben nem történik semmi különös, nem hangzik el semmi olyasmi, amit legalább nagy vonalakban ne tudhatna bárki, akit kicsit is érdekel a téma. Nincsenek effektek, színészekkel felvett, megrendezett jelenetek, kizárólag az ipari megsemmisítés üzemi hibái jóvoltából túlélt zsidók, Sonderkommandósok, egykori SS-tisztek (nem tudom van-e nyomasztóbb dolog, mint ezeket a titokban rögzített jeleneteket nézni), lengyel parasztok, vasúti alkalmazottak, a megszállt Lengyelországba küldött német telepesek mesélnek. Az elhangzottakhoz néhány alkalommal némi értelmezést fűz Raul Hilberg, a legendás történész, a holokauszt-kutatás megalapítója, máig legnagyobb alakja. A beszélgetések aláfestéséül sokszor az egykori haláltáborok helyén felvett képsorok szolgálnak. Erdők, romok, vonatok, utcák. Nincsenek hullahegyeket ábrázoló fényképek, sem archív felvételek. Csak az élőket látjuk, Lanzmann nyugodni hagyja a holtakat.

És mégis lenyűgözően hatásos az egész. Sokat gondolkodtam, hogy miért, és még most sem értem, de van pár ötletem. Először is 1985-ben, amikor a film megjelent, a Soá túlélői, a szemtanúk még nem 100+ éves nénik és bácsik voltak, hanem sokszor 50-60 éves aktív emberek. Még nem lengte körül őket a messzi múltnak az utókorra nézve oly megnyugtató aurája ("hisz olyan rég történt mindez"), nem szilárdultak még mítoszokká a történeteik. Sokuk életében először mondta el, hogy mi történt vele.

A másik ok Lanzmann maga. Ahogy cigarettázva, zsebre tett kézzel bárkivel megtalálja a közös hangot, legyen egy életre traumatizált túlélő, írástudatlan lengyel paraszt, náci tiszt vagy tudós ember. Nem ront ajtóstul a házba, de nem is kertel, nem finomkodik, kérlelhetetlenül kérdez németül, angolul, franciául és olaszul, vagy tolmács segítségével, mindig pontosan annyi empátiát mutatva, amennyi az adott beszélgetési szituációban kell. Zseniális. Persze van benne némi a francia csúcsértelmiségiből (Jean-Paul Sartre haverja, és évekig Simone de Beauvoir szeretője volt), de egy pillanatra sem válik önmaga karikatúrájává.

*** 

Több mint egy héten keresztül, fél-egyórás részletekben néztem, szorongtam végig a Soát. Őszinte alkotás a szó legnemesebb értelmében: nem kínál katarzist, sem feloldozást. Hagytam hadd sodorjon a lassú, folyamszerű elbeszélés, a vallomásokban hullámzó, sokszor elviselhetetlen feszültség. Közben az agyamban gyökeret vert egy gondolat, amely azóta sem hagy nyugodni.

A mi Istenünk már nem az Ószövetség bosszúálló Istene, hanem a szereteté - mindenkinek ismerős lehet ez az elképzelés, aki keresztény közösség közelében nőtt fel. Mindez, legalábbis én így értem, nem azt jelenti a hívők számára, hogy ne lenne folytonosság az Ószövetség és az Újszövetség Istene között, csupán azt, hogy Krisztus keresztáldozata előtt még a kiválasztott nép, a zsidók sem ismerhették meg Isten valódi természetét. Vagyis a bosszúálló Isten képzete az Ószövetség korának történelmi-kulturális kontextusába ágyazott félreértés volt csupán.

A Soá ötödik órájánál azon kaptam magam, hogy azt kívánom: bárcsak az Ószövetségnek lenne igaza. Bárcsak valóság lenne a bosszúálló Isten. Szívesen fizetek érte a szeretet Istenével, csak legyen, aki megbosszulja azt, ami meghaladja az emberileg megbosszulhatót. Talán mégis igazságosabb világban élnénk. Napok teltek el, de azóta sem tudok szabadulni ettől a vágytól.

Közben olvasom a K.dossziét. Egy ponton az interjú-kötetben Kertész Imre azt mondja: Auschwitz most már örökre értelmetlen marad, mert elszalasztottuk az egyetlen lehetőséget a megértésre. Meg kellett volna változni, teljesen másként kellene élni, akkor, és csak is akkor nem maradt volna el a katarzis, talán megérthettük volna, mi vezetett mindehhez. (Lényegében ugyanezt mondja Jean Améry csodálatos esszéinek egyikében, amikor arról beszél: a letiprottaknak és a letipróknak kellene találkoznia "az idő megfordítására irányuló kívánságban". Csak akkor lenne idejétmúlt a szégyen és a Soát túléltek tehetetlen neheztelése. De eltudunk képzelni egy bűnbánó Hitlert? Megbocsátásért esedező SS-tiszteket, önmagukat vádoló magyar csendőröket? A népirtás gépezetét mozgató ezreket, gázkamra-tervező építészeket, szelektáló orvosokat, a halálvonatok célba jutását precíz munkával segítő vasutasokat, ahogy mind-mind szembe néznek a felelősség rájuk eső szeletével?)

A megértés egyetlen lehetősége a szeretet talapzatán radikálisan újralapozott élet lenne, vagy inkább csak lett volna - ott lebeg alig kimondva Kertész mondataiban ez a számomra oly krisztusinak tűnő sejtés. Rögtön félre is söpri, mint utópiát, természetesen. De ha a szeretet tényleg képtelen megváltoztatni a világot, akkor igenis mindennap Auschwitz (és Treblinka, és Chelmno, és Belzec, stb.) rettenetes árnyékában kell élnünk.

És remélnünk, ha egyszer, minden bugyuta biztonságérzetünk ellenére, hóhérok kezére vet a sors, talán mégis lesz isten, aki bosszút áll értünk. 

A napokban jelent meg Stephen Hawking "posztumusz üzenete", amelyben a népszerű fizikus, mintegy választ adva a sokakat foglalkoztató kérdésekre, kijelenti, hogy nincs Isten, az univerzumot nem irányítja senki, és a következő ötven évben a természettudomány segítségével azt is megértjük majd, hogyan kezdődött az élet. Mindez nem egyedi jelenség: az elmúlt évtizedekben egy rakás tudós érezte úgy, hogy a természettudomány saját módszerével képes, vagy hamarosan képes lesz megmagyarázni az emberiséget ősidők óta foglakoztató összes "végső kérdést".

A természettudósoknak ebbe a csoportjába tartozik Richard Dawkins is, aki Az önző gén című bestsellerével kezdte "celebtudós" karrierjét. Az önző gén szórakoztató,* de több szempontból rettenetesen szűk látókörű könyv. Valódi klasszikus, ma már aranyárban mérik az antikváriumok is. 1979-ben (majd 40 éve!) jelent meg először, és gyakorlatilag az evolúcióbiológia 1960-as évektől születő eredményeit ültette át ismeretterjesztő formára. A fő mondanivalója lényegében az, hogy a természetes szelekción alapuló evolúció alapegysége nem a faj vagy az egyed, hanem a gén: az összes élőlény (növények, állatok, emberek) tulajdonképpen nem más, mint a (természetesen öntudatlan) gének által kifejlesztett túlélőgép, amelynek feladata, hogy biztosítsa a gének továbbélését az utódokban. A gének ezért a célért hajlamosak feláldozni akár az egyedet is, mint afféle eldobható célszerszámot. Például bizonyos rovarfajoknál megfigyelhető, hogy segíti, de legalábbis nem akadályozza a párzást, ha a folyamat közben a nőstény egyszerűen leharapja a hím egyik-másik végtagját vagy fejét. (Ilyen körülmények között ki vágyna a génjei továbbadására? Hát, kizárólag a gének.)

Az evolúció, mint elmélet, azért csodálatos, mert nagyon meggyőzően, rengeteg empirikus bizonyítékkal a háta mögött magyarázza az élőlényeknek a világban tapasztalható, teljes egészében talán soha meg nem ismerhető sokszínűségét. Teszi ezt úgy, hogy közben nem feltétlenül van szüksége a természettudományokon kívül eső hipotézisek bevonására. A "nem feltétlenül" azt jelzi, hogy ez csak akkor igaz, ha elfogadjuk, hogy elég nagy szerep jut a véletlennek. Mindenesetre az evolúció természettudományos módszerrel kutatható törvényei képesek önmagukban magyarázni, hogyan és miért fejlődtek ki az egyes, rendkívül komplex élőlények az egykori jóval egyszerűbb organizmusokból. Mindehhez nem feltétlenül (megint!) kell számolni valamiféle szándékos, előzetes és külső akarattal, tervezettséggel. (Persze Dawkinsnak, a hithű ateistának, ennyi nem lenne elég: ő tökéletesen biztos benne, hogy nem szabad számolni semmiféle külső akarattal)

Ez eddig a biológiai evolúció. De mi volt előtte? Hogyan jöttek létre azok a biogén anyagok, amelyek építőelemei lettek a legkorábbi, egyszerű organizmusoknak? A kérdés másképpen megfogalmazva az, hogy van-e olyan természetes folyamat, és ha igen, miként működik, amelynek eredményeként élettelen anyagból élőnek tekinthető fejlődik (abiogenezis). Ha pedig mindezt kitaláltuk, és azért vannak ebbe az irányba mutató eredmények szép számmal, akkor még mindig ott a kérdés, hogy egy ez az egész hogyan alkalmazható a kb. 3,5 milliárd évvel ezelőtti földi körülményekre. Ez a kémiai evolúció territóriuma, ami a biológiainál jóval ingoványosabb terület. Ott van a híres Miller-féle ősleves kísérlet, amely az ősföldi körülményeket próbálta modellezni. Eszerint létezett egy "redukáló őslégkör", amely villámlással és ultraibolya sugárzással kellő energiát biztosított, hogy a szerves molekulákkal telített oldatban, az "őslevesben" létrejöjjenek az első élő sejtek.

Az ősleves hipotézissel több gond is van, például nem nagyon van bizonyíték a redukáló őslégkörre. Persze van egy sor másik elmélet, és Dawkins bevallottan minden könyvében másikat húz elő a kalapból, mert szerinte a lényeg nem a pontos magyarázat, hanem az, hogy az élet, végső soron pedig az egész világ létezése is, magyarázható természettudományos eszközökkel. Hitnek, vagy akár metafizikának (a valóság, a létezés természetét kutató tudománynak), bár olykor "spirituális ateistának" nevezi magát, Dawkins univerzumában nincs helye. 

Bár biztos elég clickbait lenne, nem akarok belemenni a Dawkins-féle valláskritika gyalázásába, szerintem egyszerűen nem lenne túl sok sportértéke. Inkább itt egy tök érdekes, viccesen túlcivilizált beszélgetés Dawkins és Alister McGrath között. Utóbbi egy neves anglikán teológus-molekuláris biológus, aki szuper könyveket ír, és szénné tudja kritizálni Dawkins vulgár-ateizmusát.

Visszatérve a bejegyzés címében feltett kérdésre: képes-e a természettudomány megválaszolni a végső kérdéseket? Tételezzük fel,  hogy a tudomány a jövőben rendelkezni fog empirikusan igazolható hipotézissel arról, hogyan alakult ki a földi élet, sőt maga az univerzum is. Önmagában ez elképzelhető. De még ekkor is maradna egyetlen kérdés.

MIÉRT???

Miért létezik az univerzum? Miért létezünk mi? Miért létezik egyáltalán valami, ahelyett, hogy inkább semmi sem lenne? Van-e Isten, lélek, túl- vagy másvilág? Gilson Étienne, a híres francia filozófiatörténész, a középkori filozófia "rehabilitálója" írja egy esszéjében, hogy 

"a tudományos problémák kivétel nélkül annak ismeretére vonatkoznak, hogy az adott dolgok aktuálisan micsodák. A világ ideális tudományos magyarázata olyan kimerítő racionális megokolás volna, ami megvilágítaná, hogy voltaképpen mi is az univerzum; az viszont, hogy a természet miért létezik nem [természet]tudományos probléma, mert a reá adott válasz empirikus módszerrel igazolhatatlan. Az Istenről alkotott fogalom ezzel szemben a történelem során mindig úgy tűnik föl, mint valamely egzisztenciális kérdésre adott válasz, tehát egy adott létező létének miértje"

A "miért létezik egyáltalán élet" kérdésre egy sor természettudós azt válaszolja: véletlenül. Maga Dawkins is úgy véli, a világegyetem alapvetően ellenséges környezetében iszonyatosan valószerűtlen az élet kialakulása, csupán véletlenek elképesztő sorozatával magyarázható létezésünk. Mivel ez nem túl acélos önmagában, azzal érvel, hogy sok idő alatt sok valószínűtlen dolog megtörténhet, és az univerzum keletkezése, vagy az első élő földi baktériumok megjelenése óta bizony nagyon sok idő telt el. 

Hogy a puszta véletlen meggyőzőbb-e magyarázatként, mint - többek között - Aquinói Szt. Tamással együtt feltételezni egy anyagon túli, metafizikai létező ("a létezés tiszta aktusa" = Isten) lehetőségét, amely ősoka, eredője lehet minden általunk megtapasztalt létezésnek - nos, ezt mindenki döntse el magának. Mert Hawking ide, Dawkins oda, a tudomány erről, szemben a természetes szelekció vagy a gravitációs hullámok létezésével, nem fog tudni empirikus bizonyítékot szállítani.

* És akkor itt a legvégén bevallom, hogy száz oldal után nagyon untam Az önző gént. Dawkins alapvetően elegánsan ír, de mindig elveti a sulykot: túlmagyaráz, fáraszt és erőszakoskodik.

Az előző két bejegyzés a (poszt)modernitás erkölcsi zűrzavaráról szólt, korunk emotivista kultúrájáról (és az esetleges kiútról), amelyben nem létezik egységes mérce a cselekedetek, dolgok és életek értékének objektív megállapítására. Most egy lépést hátralépünk, visszatérve az alap kérdéshez: miért értelmetlenek az erkölcsről szóló vitáink? Lássunk egy olyan megoldást, ami szerint valóban értelmetlenek, de nem a felvilágosodás félresikerült filozófiai programja miatt, hanem egyszerűen azért, mert tényleg nem is lehetne másképp.

Először is, bár ez sorban a harmadik bejegyzés, amely az erkölcsről szól, eddig elmulasztottam adni egy definíciót arról, mi a fene is az az etika. Szerencsére a mostani poszt "tárgya", vagy inkább személye, Ludwig Wittgenstein egy 1929-es előadásában ezt is megtette, így kölcsönözhetek tőle: az etika arról szól, hogy felderítsük az élet értelmét; hogy megvizsgáljuk, mi teszi az életet érdemessé arra, hogy éljünk; hogy miként kell helyesen élni.

Wittgenstein, a 20. századi filozófiatörténet fenegyereke, egy bécsi mágnás család nyolcadik gyerekeként született. A család vagyonáról sokat elmond, hogy állítólag csak a Habsburgok voltak gazdagabbak náluk az egész Osztrák-Magyar Monarchiában. Valami mégsem stimmelt velük, mert bár a kor sok kivételes művésze volt visszatérő vendége a Wittgenstein-háznak (Mahler, Brahms, Rodin és Klimt is), a később filozófus testvérei közül hárman követtek el öngyilkosságot. Tizennégy éves koráig apja, aki önerőből vált az akkori világ egyik legnagyobb vagyonának birtokosává, otthon taníttatta saját elképzelései szerint, majd a neves linzi reáliskolába került, nem elképzelhetetlen, hogy Adolf Hitlerrel azonos osztályba, aki szintén ott tanult ekkoriban.

Huszonkét évesen iratkozott be a Cambridge-re, ahol hamarosan a híres filozófus, Bertrand Russell tanítványa lett. Állítólag eleinte elég pocsékul tudott angolul, de visszautasította, hogy németül beszéljenek vele. Russell egy levélben azt írta róla az ismeretségük kezdetén: "Makacs és önfejű, de azt hiszem, nem hülye". Később már egyszerűen példátlan zseniként emlegette, aki hatalmas hatást gyakorolt rá. Fura kapcsolatukra jellemző, hogy Wittgenstein egy idő után meggyőzte mentorát, hogy ő, mármint Bertrand Russell, a nevezetes logikatudós, egyszerűen nem elég okos a logika problémáinak megoldásához, de még csak a megfelelő erkölcsi tartása sincs meg hozzá. Szép kis alkotói válság lett ebből Russell számára. Közben Wittgenstein elvonult egy norvég halászfaluba a logika nagy problémáin agyalni, majd elkezdte szétosztogatni az időközben megörökölt vagyonát.

1914. augusztus elején önként jelentkezett az osztrák-magyar hadseregbe. Végigharcolta az első világháborút, az orosz és az olasz fronton is kitüntették. Magyar életrajzírója, Nyíri Kristóf szerint Wittgenstein megnyugvást talált a háborúban, mert bár szenvedett eleget (többször megsebesült), "a frontszolgálat külső kényszerei éppenséggel enyhítették belső kényszerességét", "a csatazaj közepette a lelki vívódás hangja halkabbá lett". Ezekben az években írta meg két legfontosabb műve közül az elsőt, a Logikai-filozófiai értekezést (Tractatus Logico-Philosophicus).

A Tractatus furcsa olvasmány. Elsőre - nekem - teljesen értelmetlen volt, de másodszorra és harmadikra is. Nagyjából ötödik olvasásra kezdtem, azt hiszem, legalább kapizsgálni, hogy mit akart Wittgenstein mondani. (A könyvnek egymásnak eléggé ellentmondó értelmezései léteznek, szóval nem én vagyok teljesen ökör). A kőkemény matematikai-logikai spekulációkat kellő előzetes tudás nélkül továbbra se értem, talán majd egyszer.

A rövid, tárgyilagos, számozott tételekre bontott műben Wittgenstein a gondolkodás-nyelv-világ hármasának viszonyát próbálja új alapra helyezni. Szerinte a világ nem a világban található objektumok (tárgyak vagy dolgok) összessége, mint ahogy Arisztotelész óta nagyjából mindenki gondolta, hanem a világban fennálló összes tényeké. Gyakorlatilag a világ egy lista, amelyen az összes lehetséges tény egyenértékűként szerepel, nincs hierarchia köztük (ez az egyenértékűség még fontos lesz). Minden összetett jelenség lebontható ilyen egyszerű, rövid tényekre. A tények elme által alkotott logikai képe a gondolat, vagyis nem létezik alogikus gondolat, minden, ami elgondolható, logikus, tehát lehetséges is. A nyelv, a beszéd egyetlen feladata, hogy leírja a tényeket, illetve a tényeknek a gondolkodásban megjelenő képét.

A probléma itt rejlik: a nyelv saját belső logikájától hajtva tökéletlenül, pontatlanul képes csupán ellátni a feladatát. Bonyolítja a helyzetet, hogy Wittgenstein szerint "a nyelvem határai jelentik a világom határait", vagyis a nyelv egyfajta börtön képez a gondolkodásunk számára. Ráadásul ezek a határok egybe esnek a szubjektummal (az "Én"-nel) is. Az Én ugyanis nem a világban létezik, hanem maga a valóság határa. Ezért van az, hogy egy boldog ember világa teljes mértékben különbözik a boldogtalan emberétől. Maga a világ nem megváltoztatható, a jó- vagy rosszakarat csakis a valóság határát, vagyis engem képes megváltoztatni. Az Én tehát maga a metafizika megtestesült tárgya, a látható-megfogható, vagyis Wittgensteinnél inkább a leírható világon túli valami. De mivel az Én nincs a világban, nem tény, ezért a nyelvvel nem is lehet kifejezni, része a misztikumnak, az afelőli csodálkozásnak, hogy a világ (és a határa, én) egyáltalán létezik.

Azonban mivel a nyelvnek csak a világ részét képező tények leírására szabadna szorítkoznia, ezért mindenről, ami nem kapcsolható ilyen tényekhez, egyszerűen értelmetlen (logikán túli) beszélni. "Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell" - ez a Tractatus utolsó mondata, amellyel Wittgenstein tulajdonképpen az egész filozófia, sőt, saját művének értelmetlenségét is állítja. Ebbe a körbe, amelyről hallgatni kell, tartozik tehát a tágan értelmezett misztikum, de az etika is.

Wittgenstein szerint ugyanis ha létezne egy olyan könyv, amelyben az egész világ leírása szerepelne, a világ tényeinek összessége, nem lenne köztük egyetlen etikai kijelentés sem. Egy gyilkosság összes fizikai és pszichikai részletének leírása végső soron nem különbözne minőségben annak a leírásától, hogy lehull egy kő. A két tény egyenrangú lenne, nem lehetne köztük jó-rossz koordinátarendszerben leírható hierarchia. Az egyik tény pontosan olyan, mint a többi. Mivel a világ tényei közt nincs olyan mérce, amivel mérhető lenne a tények etikai minősége, a logika szabályait tiszteletben tartva nem tudjuk azt mondani egy tényre, hogy jó vagy rossz.

Ilyen értelemben értelmetlen az etika Wittgenstein szerint, nem azért, mert puszta hülyeség volna, és nem is azért, ahogy azt az emotivisták gondolták, mert minden erkölcsi kijelentés csak a beszélő saját álláspontját, kényét-kedvét hivatott alátámasztani. A misztikum ugyanis bár nem elbeszélhető, megmutatkozik - a képzőművészeti alkotásban, a költészetben, a zenében vagy akár a vallásos hitben is. Ha az etikáról vagy a vallásról beszélünk, a tudásunk nem fog gyarapodni, mégis, maga a szándék, a nyelv határainak feszegetése tanúskodik az ember egyetemes vágyáról, hogy mégis mondjon valamit az abszolút jóról vagy az élet értelméről. "Az életem árán sem tenném ezt nevetségessé" - zárja az etikáról szóló előadását Wittgenstein, és tudjuk, hogy ő, aki egész életét a nyelv, a kifejezés erejének lehető legtisztességesebb és legpontosabb használatának ("Ami egyáltalán elmondható, az világosan is elmondható") kutatására tette fel, komolyan gondolja, amit mond.

Az előző bejegyzésben arra kerestük a választ, hogy miért tűnnek legtöbbször tökéletesen értelmetlennek az erkölcsi kérdésekről szóló személyes és közéleti vitáink. Ehhez  Alasdair MacIntyre Az erény nyomában című művét használtuk sorvezetőnek.

A skót filozófus szerint az erkölcsi kérdések körüli modern zűrzavar oka, hogy egy olyan emotivista kultúrában élünk, amelyben bár napi szinten használunk egy rakás erkölcsi fogalmat, semmiféle konszenzus nincs azok tartalmáról, jelentéséről. Ebben a kultúrában a becsületes ember, ha nem akar félrevezetni, nem használhatja, vagy csak nagyon nagy megszorításokkal a múlt erkölcsi nyelvét. Mindez a felvilágosodás eredménye, amely kihajította az addig uralkodó arisztoteliánus-keresztény etika alapgondolatát az emberről, mint alapvetően racionális lényről, akinek az eleve adott természetét követve egy magasabb minőségű állapot elérésére kell törekednie. Ez az állapot az emberi élet célja, telosza.

A klasszikus erkölcsfilozófia központi kérdése – mivé kell válnia az embernek? – ma már sokaknak fájdalmasan anakronisztikusnak hat. A modern gondolkodás ehelyett legtöbbször arra koncentrál: miként változtassa meg az ember a körülötte lévő világot? (Lásd pl. marxizmus, de a liberális tradíció is gyakran így működik, nem beszélve a kereskedelmi és politikai reklámok nyelvezetéről).

A kérdés az, ha igaza van MacIntyre-nek, és az erkölcsről szóló modern diskurzus azért vált terméketlenné, mert az puszta nyelvi maradványa, lényegi tartalmától megfosztott utánzata az egykor értelemmel bíró erkölcsi ítéleteknek, van-e kiút ebből a zűrzavarból, esély az igazi erkölcsi létre?   

MacIntyre szerint csupán két válasz jöhet szóba: 1) elvetni a felvilágosodás teljes filozófiai programját, visszatérni az arisztotelészi-keresztény alapokhoz, és újratanulni az erényeket. Az erények (bátorság, igazságosság, okosság, mértékletesség, stb.) olyan normatív (tehát csak akkor működő, ha egy egész közösség érvényesnek tekinti őket) értékek, amelyek önmagukban is jók, módszeres gyakorlásuk pedig közelebb visz a teloszhoz. 2) Nietzschével együtt levonni azt a következtetést, hogy az erkölcs az archaikus görög kor óta nem más, mint olyan koronként változó álca, amely eltakarja az ember valódi célját, a hatalom akarását.  Ebben az esetben viszont nincs más lehetőségünk, már ha nem akarunk teljesen kiábrándult félbolondként meghalni, hogy várunk az Übermenschre, a „nagy emberre”, aki elég bátor önmagában megtalálni az egyetlen jót, az új törvényt, és azt akkor is érvényre juttatja, sőt leginkább akkor, ha a közösség önmagától ezt nem akarja.

Viszonylag könnyen belátható, hogy a második megoldás egyrészt történetietlen (ki látott már ilyen hőst?), másrészt végső soron a gondolat, hogy az ember önmagában találja meg saját erkölcsi mércéjét, nem jelent kiutat a „liberális individualista modernitás fogalmi rendszeréből”. MacIntyre ezért az első megoldás mellett teszi le a voksát:

„A következtetésem nagyon világos. Egyrészt: az erkölcsfilozófia három és a szociológia egy évszázados erőfeszítéseinek ellenére sem rendelkezünk a liberális álláspont semmiféle koherens, racionálisan is védhető megfogalmazásával. Másrészt: az artisztoteliánus tradíció újrafogalmazható oly módon, hogy helyreállítsa erkölcsi és társadalmi attitűdjeink és elköteleződéseink értelmes és racionális voltát."

MacIntyre válasza a modern erkölcsiség zűrzavarára radikális: a felvilágosodásban kibontakozó liberális filozófiai tradíció teljes és mélységes tagadása. De lehet-e bármit kezdeni ezzel az állásponttal? Hiszen nekünk, az érett felvilágosodás gyermekeinek, mégiscsak ebben a korban kell boldogulnunk, és ha vágyunk az értelmes életre, itt és most kell megtalálnunk.  MacIntyre szerint ehhez – hasonlóan azokhoz a szerzetes közösségekhez, amelyek átmentették az antik műveltséget, és benne az erényekről szóló tudást a középkorba – új típusú helyi közösségekre van szükségünk, szigetekre a mindent elöntő modern barbárság tengerében, ahol ismét meg lehet teremteni a valódi erkölcsi lét feltételeit.

Mindenki döntse el magának, hogy elégségesnek, megvalósíthatónak érzi vagy sem ezt a választ. Engem személyesen nem hagy nyugodni a gondolat, hogy 1) MacIntyre nagyszabású, mélyen történeti alapú narratívája legfontosabb mozzanataiban igaz, 2) de a globális kapitalizmus, a mindent átszövő digitalizáció túlságosan előrehaladott ahhoz, hogy kitérhessünk, elmenekülhessünk a következmények elől.

Tegye fel a kezét a kedves olvasó, aki az elmúlt pár évben akár egyszer is képes volt meggyőzni valakit a saját igazáról valamilyen erkölcsöt érintő kérdésben, legyen az a meleg házasság, abortusz, nők elleni erőszak, eutanázia, halálbüntetés vagy a menekültek befogadása/be nem fogadása. Gyanítom, hogy kevesen vannak ilyenek. Vajon miért? Tényleg értelmetlenek az erkölcsi kérdésekről szóló vitáink? És ha igen, miért próbálkozunk vele mégis újra és újra?

Képzeljük el, hogy egy kataklizma után, amelyért a tudományt teszi felelőssé a közvélemény, elpusztítják a tudományos műveket, szerte a világon bebörtönzik és kivégzik a tudósokat. Hosszú évekkel később ellenmozgalom indul a barbárság ellen, amely hatalomra jutva megpróbálja visszaállítani a tudomány eredeti rangját. A régi tudománynak azonban addigra csupán fragmentumai élik túl a módszeres pusztítást. A tudósok új generációja ugyan használja a fennmaradt régi fogalmakat, ám azok valódi jelentése szükségszerűen torzult az értelmet meghatározó kontextus elvesztése miatt. Bár itt-ott születnek kisebb eredmények, az „új tudomány” csupán képmása lesz a régi, valódi tudománynak, rendszerezhetetlen halmaza a töredékszerű tudásoknak, amelyek viszonyát egymáshoz képtelenség tisztázni. Mindezt ráadásul az új tudósok észre sem veszik, hiszen nem tudják, mit vesztettek el. Tovább használják a régi fogalmakat, tovább imitálják a tudományos kutatást és diskurzust, ám a tudomány fejlődése megreked, a jelenségek magyarázatában - racionális alap híján - egyre hangsúlyosabb lesz az irracionális elem.

Ezzel a példával indítja Alasdair MacIntyre Az erények nyomában című, eredetileg 1981-ben megjelent, mára klasszikus könyvét. A 89 éves skót gondolkodó tudományos pályája az 1950-60-as években a keresztény neveltetése ellenére eléggé keményvonalas marxistaként indult, könyvet is írt arról, miért jobb világmagyarázat a marxizmus a kereszténységnél. Ma azonban világszerte az egyik legnevesebb katolikus és felvilágosodás-ellenes filozófusként ismert.

Vissza az új tudományos példához: MacIntyre szerint valami hasonló kiüresedés történt az erkölccsel is. A legkézzelfoghatóbb tünete ennek, hogy képtelenek vagyunk széleskörű egyetértésre jutni a legtöbb, valamilyen morális kérdést is érintő témában. Ilyen például az abortuszról szóló sok évtizedes közéleti vita. Itt az egyik oldal nagyjából azzal érvel, hogy erkölcstelen kioltani egy emberi életet, legyen az hat hetes vagy hét éves, stb. A másik oldal legtöbbször a nők saját teste feletti önrendelkezési jogát tekinti megkerülhetetlennek. A két érvelés elemei azonban köszönő viszonyban sincsenek egymással, logikailag egyik sem tudja kioltani a másikat, ezért a racionális párbeszéd gyakorlatilag lehetetlen a kérdésről. Mindenki saját előzetes elképzelése, beállítódása, esetleg élettapasztalata alapján helyezkedik egyik vagy másik álláspontra -  csupán imitáljuk a racionális vitát. Ugyanez a helyzet a halálbüntetés, az eutanázia, migráció, stb. esetében is. MacIntyre ezt nevezi az emotivizmus kultúrájának.

Az emotivizmus a 20. századi első felének, közepének népszerű filozófiai áramlata volt, egyik legismertebb képviselője Charles Leslie Stevenson (1908–1979), aki úgy gondolta, hogy az erkölcsi ítéleteknek nincsen semmiféle leírható racionális alapja, kizárólag érzelmi beállítódásokat fejeznek ki morális fogalmakba csomagolva. Amikor azt mondom, hogy "ez jó", az csupán annyit jelent: "nekem ez tetszik, úgy hogy csináld ezt". A "rossz" jelentése csupán az, hogy "nekem nem tetszik, ezért ne csináld ezt". (Ezt nevezik hurrah/boo elméletnek). Könnyen belátható, hogy ha ez igaz, akkor az erkölcsnek nincs semmi értelme. Stevenson nem is aratott osztatlan sikert az elméletével: amikor a negyvenes évek közepén megírta az erről szóló munkáját, gyakorlatilag kirúgták a Yale Egyetemről. Az emotivizmus, mint filozófiai áramlat mára többnyire érvényét vesztette, ám MacIntyre szerint ez semmit nem változtat azon, hogy lényegében a legtöbbször ma is emotivista módon gondolkodunk, miközben valamiért mégis szükségesnek érezzük, hogy úgy tegyünk, mintha bármilyen etikai kérdésben is képesek lennénk meggyőzni egymást racionális érvekkel.

Nem volt ez mindig így. MacIntyre a felvilágosodás programjának kudarcát hibáztatja az erkölcs körüli zavar kialakulásával. Lássuk, hogy miért. A klasszikus arisztoteliánus etika, amelynek keresztény tartalommal bővített változata egészen a korai felvilágosodásig meghatározó volt Európában, azon az alapon állt, hogy 1) az ember racionális lény, és 2) fundamentális ellentét van „az ember, ahogyan épp van”, és „az ember, amivé lehetne, ha megvalósítaná lényegi természetét” között. Utóbbi állapot elérése a racionális emberi élet célja, telosza. 3) Az etika az a racionális észen és tapasztalaton nyugvó tudomány és praxis, amely az erények vagy isteni törvények felmutatásával, valamint a hibák vagy bűnök tiltásával megfelelő eszközkészletet nyújt ahhoz, hogy az ember eljusson az első állapotból a másodikba, ahol élvezheti a teljességet, a racionális boldogsággal járó jót.

A felvilágosodás azonban élesen szembefordult az arisztotelészi hagyománnyal, mivel úgy vélte, hogy az ész semmit nem tud mondani az emberi élet céljáról, csak eszközökről képes beszélni, és az objektív világról, amely a fizikai vizsgálódás tárgya lehet. Pascal, Hume, Kant, Diderot és Kierkegaard bár különbözőképpen gondolkodtak az emberi természetről, de mind elvetették a gondolatot, hogy az embernek van olyan lényege, amely egyben célját is meghatározza. Ha viszont nincs lényegi emberi természet, nincs elérendő emberi telosz, racionális alapját veszíti az etika, amely immáron nem több, mint „kontextusuktól megfosztott parancsok egy készlete”. Mint az új tudomány a fenti példában. Valamennyire érzékelték ezt a felvilágosodás gondolkodói is, ám az új racionális alap kijelölésére törő próbálkozásaik – köztük a kanti maximák, így „a másik személy sosem lehet eszköz, csak cél” elve (miért is ne lehetne?) – kudarcot vallottak. 

MacIntyre szerint a ma alkalmazott erkölcsi ítéletek tehát nem azért terméketlenek, mert eleve nem lehet racionális gyökerük (mint ahogy Stevenson gondolta), hanem azért, mert puszta nyelvi maradványai, lényegi tartalmuktól megfosztott eltorzult képmásai a klasszikus arisztotelészi-teista (keresztény) hagyományra jellemző etikai ítéleteknek.

Hogy létezik-e innen kiút? A következő posztban ez is kiderül.

Igyekszünk megfeledkezni róla, de ha létezik általános, mindenkire kiterjedő emberi tapasztalat, akkor az a szenvedés. A testi és lelki fájdalom, a halál elkerülhetetlen velejárója életüknek. És minden szenvedőben felmerül legalább egyszer a kérdés: miért én? mi értelme a fájdalmamnak, a szenvedésnek? A posztmodern ember számára a legkézenfekvőbb válasz az, hogy semmi az ég világon.  A szenvedés, a fájdalom rossz, amit minden áron el kell kerülni. Ebben a posztban egy olyan embert mutatok be, aki egész másképp gondolkodott minderről.

Az 1997-ben elhunyt Viktor E. Frankl osztrák orvospszichiáter és filozófus az egzisztenciaanalízis és a logoterápia alapítójaként ismert (Freud és Adler után a "harmadik bécsi iskola"). Zsidó származása miatt 1942-ben családjával együtt deportálták. A következő három évben négy különböző koncentrációs táborban végzett kényszermunkát. Eközben először szüleit vesztette el, majd várandós felesége is meghalt. 1945-ben tért vissza Bécsbe. A tragikus tapasztalatból született a ... mégis mondj igent az életre! című népszerű, itthon is több kiadást megélt könyve, amelyben a logoterápia filozófiai alapjairól is ír. 

De miben mond mást Frankl Freudhoz vagy Adlerhez képest? A kulcs az emberről alkotott felfogásában (antropológia) rejlik. A szenvedő ember című esszékötetben elmesél egy történetet: egyszer eljött hozzá egy férfi, akinek egyetlen problémája volt, nem tudott mit kezdeni a kérdéssel, hogy van-e értelme az életének. Frankl szerint a hagyományos, "pszichologizmus" csapdájába esett pszichoterápia és pszichoanalízis egyszerűen nem tud valódi választ adni erre a kérdésre, sem az ebből fakadó egzisztenciális szorongásra, mivel kizárólag az emberi psziché mélyrétegeiben, az ösztönökben keresi a választ. Érzékletes hasonlata szerint ez olyan, mintha valaki kizárólag a csatornarendszerből ítélne meg egy várost, anélkül, hogy látná épületeit és lakóit. Ugyanebbe a hibába esik a lélektani jelenségeket pusztán neurológiai folyamatokra redukáló "biologizmus", valamint a kizárólag az emberi társadalmi kötöttségeire reflektáló "szociologizmus" is. Holott a kérdés, hogy van-e értelme az emberi életnek, elsősorban szellemi jellegű probléma, nem valamilyen pszichés diszfunkció, hibás testi működés vagy társadalmi elnyomás tünete. Frankl szerint mindhárom említett álláspont - a pszichologizmus, a biologizmus és a szociologizmus is - filozófiai alapjait tekintve nihilista, azaz tagadja az emberi élet testi funkciókon, ösztönökön (legyen az szexuális vagy egó-vezérelt) és társadalmi-hatalmi viszonyokon túli, magasabb értelmét. Az általa kitalált logoterápia (logosz=értelem) és egzisztenciaanalízis viszont pontosan arra törekszik, hogy az egyén életében, szenvedéseiben segítsen megtalálni a felettes értelmet.

A létezést ugyanis - mondja Frankl - átitatja egy felettes értelem (aki akár lehet Isten is, bár a zsidó-keresztény hagyománnyal szemben Frankl szerint ez a felettes értelem nem személyes, hanem személyfölötti), amely az ember számára megismerhetetlen és bizonyíthatatlan a maga teljességében. Éppen ezért hinni kell benne. "Annak a vállát, aki hisz a felettes értelemben, nem a bizonyítás terhe nyomja, hanem csak eme felettes értelem bizonyíthatatlanságának terhe" - írja. Az emberi élet tehát nem arról szól, hogy megpróbálunk tudatosan együtt élni a létezés tökéletes abszurditásával, értelmetlenségével (Sartre). Ellenkezőleg: az élet lényegéhez tartozik magunkra vállalni a létező felettes értelem bizonyíthatatlanságát, mert "a felettes értelembe vetett hit maga az értelem".

Ha pedig létezik felettes értelem, akkor az emberi lét egyik legerősebb tapasztalata, a szenvedés sem lehet értelmetlen. Frankl hangsúlyozza: az igaz, őszinte szenvedés valódi teljesítmény, olyan érési folyamat, ami segít felismerni a belső szabadság valódi természetét.

"Gondoljunk olyan extrém helyzetre, mint a hadifogság vagy a koncentrációs tábor: ebben a helyzetben az ember rendkívüli módon függ azoktól a feltételektől, amelyeket rákényszerítenek, azoktól a körülményektől, amelyeket diktálnak neki. De kitűnik, hogy ezek a feltételek és körülmények csak tevékenységét és élményeit határozzák meg (mi mást is lehetett tenni, mint lapátolni - és mi mást lehetett megélni, mint ütéseket, éhséget és hideget), őt magát azonban meghagyják szabadnak, amint arról van szó, ahogyan ő viszonyul ehhez a külső körülmények által rendkívüli mértékben meghatározott szituációhoz".

Az ember tehát a legmostohább, legkegyetlenebb körülmények között is bizonyos értelemben szabad marad,  "szabad minden feltételtől és körülménytől, és szabad belső sorsa uralására, az igaz, őszinte szenvedésre. Ez a szabadság nem ismer feltételeket, ez a szabadság minden körülmények között és utolsó leheletig érvényesül". Mindez egyértelmű tükröződése a sztoikus filozófiának. 

Frankl számára azonban a szenvedés nem csupán azért fontos, mert segítheti az egyén etikai kiteljesedését, hanem mert metafizikai relevanciája van: rávezeti a szenvedőt az igazságra. 

"A szenvedés tisztánlátóvá teszi az embert, a világot pedig átláthatóvá. Láthatóvá válik a lét metafizikai dimenziója [...] A szakadék szélére állítva az ember letekint a mélybe, s amit a szakadék mélyén meglát, az a létezés tragikus struktúrája. Ami feltárul előtte, az nem más, mint az, hogy az emberi lét a legmélyén és végső soron passió - az ember lényege az, hogy szenvedő legyen: homo patiens. Ez a lelepleződés, túl jón és rosszon, túl szépen és csúnyán a szenvedő ember számára tárul fel; nem szentimentálisan éli ezt meg, nem érzelmekkel és nem nehezteléssel. Az igazság tárul fel előtte, egyszerűen és tisztán. [...] Ez az igazság szabaddá teszi. Mert ez már régen nem az ő igazsága, hanem az igazság, egyetemes, mindenki közös igazsága: Nem kell magadba zárnod szenvedésed, / merítsd alá az egyetemes szenvedésben"

Csak akkor kerülünk közel az igazsághoz, ha van bátorságunk igent mondani a szenvedésre. Frankl szerint nagyot hibázott a felvilágosodás, amikor azt hirdette, hogy a racionalitás, a világ megváltoztathatóságába vetett hit, az általános haladás képes megszabadítani az embert a szenvedéstől. A valóság ugyanis ezzel szemben az, hogy a szenvedés sok esetben szükségszerű. Ha menekülünk előle, csak a lehetőségtől fosztjuk meg magunkat, hogy értelmet leljünk benne, és felismerjük a másokért vagy más valamiért vállalt áldozat nagyszerűségét. Mint az az idős körorvos, akiről Frankl mesél. Sehogyse tudott megbékélni felesége elvesztésével, és egyre inkább kínozta a tudat, hogy gyásza, fájdalma értelmetlen, hisz senkin sem segít vele. Végül a logoterápiás folyamat meggyőzte arról, hogy igenis van értelme a szenvedésének, ha ugyanis ő halt volna meg korábban, és a felesége marad özvegyen, akkor neki kellene ugyanezt a fájdalmat átélnie. Az idős férfi megnyugvást talált a gondolatban, hogy saját szenvedése árán váltotta meg felesége nyugalmát.

Végül itt egy angol nyelvű interjú, amiben Frankl ugyanezekről a témákról beszél:

Az ókori ember elsősorban nem elméleti stúdiumként, hanem gyakorlatként tekintett a filozófiára, olyan mankóként, ami segít jobban, szebben és értelmesebben élni. Csupán jóval később, a középkori egyetemek megszilárdulásával vált a filozófia szigorú intézményi keretek közt tanult és művelt tudománnyá. Az ókorból ránk maradt bölcseleti művek tekintélyes része ennek megfelelően nem metafizikai, kozmogóniai vagy természetfilozófiai teóriákról szól, hanem lélekterápiát és életmódot kínál (lásd erről Pierre Hadot csodálatos könyvét, A lélek iskoláját). Igaz ez az antik világ egyik legbefolyásosabb bölcseleti áramlatára, a sztoikus filozófiára is.

A gyakorlati irányultságnak tökéletes példája a sztoa kiemelkedő alakja, a görög Epiktétosz (Kr.u. 50k-130k), aki rabszolgából lett széles körben elismert gondolkodó. Epiktétosz szerint az emberi lélek az isteni része, amely azonban kénytelen a fizikai és társadalmi valóság feltételeihez, körülményeihez, béklyóihoz igazodva élni. Ez egzisztenciális fájdalmat okoz, ezért a filozófia célja az emberi szenvedés kezelése: "A filozófus iskolája, férfiak, orvosi rendelő: nem élvezetekkel, hanem fájdalmakkal eltelve kell innen távoznotok. Hiszen nem egészségesen érkeztetek ide".

Epiktétosz azt mondja, az emberi szenvedés egyik legfőbb oka, hogy olyan dolgokra törekszünk, valamint olyan dolgokat igyekszünk elkerülni és hárítani, amelyeket nem mi irányítunk. Az elégedett, nyugodt életet kereső tanítványnak ezért először meg kell megtanulnia elkülöníteni, mi az ami tőle függ, és mi az ami nem. (Később elsajátítja azt is, miként kell döntéseit életszerepéhez, kötelességeihez igazítania.) Az egyik tanítványa által összeszerkesztett Kézikönyvecske szerint Epiktétosz úgy fogalmaz: "Bizonyos dolgok tőlünk függenek, más dolgok meg nem. Tőlünk függ, hogy miként vélekedünk, egyszóval mindaz, ami a mi dolgunk. Nem tőlünk függ a testünk, a vagyonunk, a hírnevünk, a tisztségeink, egyszóval mindaz, ami nem a mi dolgunk. És mindaz, ami tőlünk függ, természettől fogva szabad, akadályozhatatlan, korlátozhatatlan, ami pedig nem, az gyenge, szolgai, akadályozható, tőlünk idegen".

A saját vélekedéseink, döntéseink, viselkedésünk és cselekedeteink alkotják a szabad akarat terepét, csak itt, a tőlünk függő dolgok terén van értelme a jó-rossz értékítéletnek, minden más (=nem tőlünk függő dolgok) erkölcsileg közömbösek. A szabadság Epiktétosznál, szemben a mai felfogással, nem csupán azt jelenti, hogy gondolhatok és csinálhatok, amit csak akarok, hanem hogy szabadon korrigálhatom a téves képzeteimből fakadó vélekedéseimet és cselekedeteimet. Nem én döntöm el, mikor végeztet ki a zsarnok, de az én szabad választásom, miként várom a halált. Nem én döntöm el, hogy a következő gazdasági világválság elviszi-e a házat a fejem fölül, de szabadon megválaszthatom, hogyan fogadom a hírt. Nem áll szabadságomban megválasztani szerettem halálának időpontját, viszont dönthetek úgy, hogy nem átkozom el a világot az engem ért veszteségért. "Ha azt akarod, hogy gyermekeid, feleséged és a barátaid örökké éljenek, együgyű vagy: hiszen azt szeretnéd, hogy a nem tőled függő dolgok tőled függjenek". Máshol azt mondja Epiktétosz, a halált - amely egyáltalán nem szörnyű, csak a róla kialakított képzetünk az - úgy kell fogadni, mintha adósságot rendeznénk.

"Tartsd hát észben, hogy ha a természettől fogva szolgai dolgokat szabadnak tekinted, és az idegen dolgokat sajátjaidnak, akkor akadályokba ütközöl, bánkódni és háborogni fogsz, kárhoztatod az isteneket és az embereket. De ha csak azt tartod a tiednek, ami valóban a tied, az idegen dolgokat pedig a valóságnak megfelelően idegeneknek, akkor senki sem fog téged soha semmire kényszeríteni, senki nem fog akadályozni, nem kárhoztatsz és nem vádolsz senkit, nem cselekszel semmit akaratod ellenére, senki sem árt neked és nem lesz ellenséged sem, hiszen semmilyen bántalom nem érhet"

Aki nem így tesz, nem más mint szolga: téves képzetei, beteljesíthetetlen vágyai, romboló és fájdalmas érzelmei rabszolgája (Epiktétosz dialógusaiban gyakran ezzel a szóval illeti tanítványait is). A tőlünk függő és a nem tőlünk függő, vagyis közömbös dolgok elválasztása persze sok gyakorlást, állandó erőfeszítést igényel. Epiktétosz ezért mindennapi példákkal és mentális-spirituális gyakorlatokkal látja el tanítványait: "A halál, a száműzetés, és minden, ami irtózatosnak látszik, mindennap lebegjen a szemed előtt! Leginkább azonban a halál. És akkor sohasem fogsz közönséges dolgokon rágódni, sem túlságosan vágyakozni valamire". "Tartsd észben, hogy nem az bánt téged, aki szidalmaz és megüt, hanem a nézeted bánt, amely szerint ezek az emberek bántalmaznak téged". "Ne kívánd, hogy az események úgy alakuljanak, ahogy te akarod, hanem olyannak akard őket, ahogy megtörténnek, és akkor derűs nyugalomban fogsz élni". "Soha ne büszkélkedj más kiválóságával! Ha a ló lenne büszke magára, és mondaná azt, hogy szép vagyok, még el lehetne viselni. Te azonban, amikor büszkén kijelented, szép lovam van, lásd be, hogy a ló kiválóságával büszkélkedsz. Hát mi az ami a tied? A képzeteid kezelése". "Ne feledd rámondani minden egyes dologra, ami kedves neked, vagy hasznos a számodra, vagy egyszerűen szereted, hogy miféle dolog is az. Így járj el a legjelentéktelenebb dolgokkal is! Ha szeretsz egy fazekat, mondd ki, hogy egy fazekat szeretek. Mert így nem fog megrendíteni, ha eltörik. Amikor megöleled gyermekedet vagy feleségedet, mondd ki, hogy ember az, akit megölelsz. Mert így nem fog megrendíteni, ha meghal". (Hasonló példák és gyakorlatok gyűjteményének lehet tekinteni Marcus Aurelius, a filozófus császár elmélkedéseit is.)

Epiktétosz gyakorlatainak célja a szabadság, nem pedig valamiféle világot megvető, fatalista és érzelemmentes bölcs létállapotának elérése, akit nem rendít meg közeli családtagjainak halála sem, vagy aki képtelen szeretettel fordulni mások felé, tudva, hogy a másik személy nem tőle függ, ezért a sorsa közömbös. Epiktétosz tanácsait meditációs gyakorlatnak szánja, vagyis pusztán azt állítja, ha képzeletben gyakorlunk bizonyos rémisztőnek, fájdalmasnak ítélt helyzeteket, valós körülmények között nem fogunk összeroskadni, hiszen megtanultuk, mit áll hatalmunkban tenni, és mit nem. Nem téveszti szem elől az emberi együttérzés értékét sem, felszólít, hogy gyászoljunk együtt a gyászolóval, csak közben ne felejtsük, amit a halálról és a halálról alkotott képzeteinkről tanultunk. A szenvedésünket ugyanis nem a világ eseményei, körülményei okozzák, hanem az, amit ezekről gondolunk. Ez a felismerés nagy hatást gyakorolt a modern pszichológiára is: például Epiktétoszra és Marcus Aureliusra alapozva alakította ki a racionális-emocionális viselkedésterápia elméletét és gyakorlatát Albert Ellis, de sztoikus alapfelvetésekre épül Viktor E. Frankl "logoterápiája" is.

Epiktétosz összes művei a Gondolat Kiadónál jelentek meg Steiger Kornél fordításában és tanulmányával. Akinek viszont csak negyedórája van a témára, ajánlom ezt a videót:

Közel harminc év telt el a magyarországi államszocialista rendszer lebontása óta, de még mindig ott függ a fejünk felett a megválaszolatlan kérdés, hogy érdemes volt-e feláldozni a békés átmenetért cserébe a lehetőséget a diktatúra vezetőinek, működtetőinek felelősségre vonására. Mindez azonban nem kizárólag modern probléma: már Machiavellit is foglalkoztatta a kérdés, hogy járhat-e tartós eredménnyel egy politikai-társadalmi rendszerváltás, ha vértelenül, az előző rezsim haszonélvezőinek megbüntetése nélkül megy végbe. 

A római hagyomány szerint Tarquinius Superbust, a város utolsó etruszk származású királyát a köztársaság alapítójaként tisztelt Lucius Iunius Brutus vezette felkelés űzte el. Brutus állítólag azon pöccent be, hogy az egyébként is zsarnokként viselkedő király fia megerőszakolta az egyik nőrokonát, Lucretiát, aki szégyenében öngyilkosságot követett el. A király azonban nem sokkal később megpróbált visszatérni, és ehhez megszerezte a nemesség ifjainak, köztük Brutus fiainak támogatását. Amikor az összeesküvésre fény derült, Brutus - a római nép kérése ellenére - bíróként elítélte és saját szeme előtt kivégeztette a fiait. 

Niccoló Machiavelli az Értekezések Titus Livius római történeteinek első tíz könyve fölött című művében, amely a korábban megjelent, híres-hírhedett A fejedelemmel szemben elsősorban a köztársaságok problémáival, kérdéseivel foglalkozik, rövid fejezetet szentel annak, hogy helyesen cselekedett-e Brutus. Ítélete egyszerű és világos: rendszerváltáskor nem lehet megúszni a véráldozatot, a közösség érdeke megköveteli az egyéni morál felől nézve kegyetlennek tetsző cselekedeteket is.

"Rendszerváltozás után - amikor a köztársaságot zsarnokság váltja fel, vagy fordítva - mindig emlékezetes ítéletet kell hozni az új rend ellenségeivel szemben. Aki zsarnoki hatalmat ragad magához, és nem öli meg Brutust, vagy aki szabad államot teremt, de nem öleti meg Brutus fiait, annak nem lesz hosszú életű az uralma." 

Machiavelli szerint az emberek könnyen megronthatóak, ezért a köztársaságok és királyságok törvényhozóinak is meg kell fékezniük az egyéni mohóságot, rendszeres példastatuálással ki kell verni a fejekből azt "a reményt, hogy büntetlenül vétkezhetnek". Fokozottan igaz ez a zsarnokságból a köztársasságba való átmenet idején: Brutus fiai azért lázadnak fel és szőnek összeesküvést, "mert a consulok idején nem tudtak úgy kitűnni, mint a királyság idején, tehát a nép szabadsága szolgaságot jelentett számukra". Az új rendszernek nincs más lehetősége, mint megbüntetni az előző rezsim lázadásra is kész haszonélvezőit. Nincs más út, hiszen a "gonoszságot nem csökkenti az idő múlása, és nem csillapítja semmiféle ajándék".

 Hát így.