Az ókori ember elsősorban nem elméleti stúdiumként, hanem gyakorlatként tekintett a filozófiára, olyan mankóként, ami segít jobban, szebben és értelmesebben élni. Csupán jóval később, a középkori egyetemek megszilárdulásával vált a filozófia szigorú intézményi keretek közt tanult és művelt tudománnyá. Az ókorból ránk maradt bölcseleti művek tekintélyes része ennek megfelelően nem metafizikai, kozmogóniai vagy természetfilozófiai teóriákról szól, hanem lélekterápiát és életmódot kínál (lásd erről Pierre Hadot csodálatos könyvét, A lélek iskoláját). Igaz ez az antik világ egyik legbefolyásosabb bölcseleti áramlatára, a sztoikus filozófiára is.

A gyakorlati irányultságnak tökéletes példája a sztoa kiemelkedő alakja, a görög Epiktétosz (Kr.u. 50k-130k), aki rabszolgából lett széles körben elismert gondolkodó. Epiktétosz szerint az emberi lélek az isteni része, amely azonban kénytelen a fizikai és társadalmi valóság feltételeihez, körülményeihez, béklyóihoz igazodva élni. Ez egzisztenciális fájdalmat okoz, ezért a filozófia célja az emberi szenvedés kezelése: "A filozófus iskolája, férfiak, orvosi rendelő: nem élvezetekkel, hanem fájdalmakkal eltelve kell innen távoznotok. Hiszen nem egészségesen érkeztetek ide".

Epiktétosz azt mondja, az emberi szenvedés egyik legfőbb oka, hogy olyan dolgokra törekszünk, valamint olyan dolgokat igyekszünk elkerülni és hárítani, amelyeket nem mi irányítunk. Az elégedett, nyugodt életet kereső tanítványnak ezért először meg kell megtanulnia elkülöníteni, mi az ami tőle függ, és mi az ami nem. (Később elsajátítja azt is, miként kell döntéseit életszerepéhez, kötelességeihez igazítania.) Az egyik tanítványa által összeszerkesztett Kézikönyvecske szerint Epiktétosz úgy fogalmaz: "Bizonyos dolgok tőlünk függenek, más dolgok meg nem. Tőlünk függ, hogy miként vélekedünk, egyszóval mindaz, ami a mi dolgunk. Nem tőlünk függ a testünk, a vagyonunk, a hírnevünk, a tisztségeink, egyszóval mindaz, ami nem a mi dolgunk. És mindaz, ami tőlünk függ, természettől fogva szabad, akadályozhatatlan, korlátozhatatlan, ami pedig nem, az gyenge, szolgai, akadályozható, tőlünk idegen".

A saját vélekedéseink, döntéseink, viselkedésünk és cselekedeteink alkotják a szabad akarat terepét, csak itt, a tőlünk függő dolgok terén van értelme a jó-rossz értékítéletnek, minden más (=nem tőlünk függő dolgok) erkölcsileg közömbösek. A szabadság Epiktétosznál, szemben a mai felfogással, nem csupán azt jelenti, hogy gondolhatok és csinálhatok, amit csak akarok, hanem hogy szabadon korrigálhatom a téves képzeteimből fakadó vélekedéseimet és cselekedeteimet. Nem én döntöm el, mikor végeztet ki a zsarnok, de az én szabad választásom, miként várom a halált. Nem én döntöm el, hogy a következő gazdasági világválság elviszi-e a házat a fejem fölül, de szabadon megválaszthatom, hogyan fogadom a hírt. Nem áll szabadságomban megválasztani szerettem halálának időpontját, viszont dönthetek úgy, hogy nem átkozom el a világot az engem ért veszteségért. "Ha azt akarod, hogy gyermekeid, feleséged és a barátaid örökké éljenek, együgyű vagy: hiszen azt szeretnéd, hogy a nem tőled függő dolgok tőled függjenek". Máshol azt mondja Epiktétosz, a halált - amely egyáltalán nem szörnyű, csak a róla kialakított képzetünk az - úgy kell fogadni, mintha adósságot rendeznénk.

"Tartsd hát észben, hogy ha a természettől fogva szolgai dolgokat szabadnak tekinted, és az idegen dolgokat sajátjaidnak, akkor akadályokba ütközöl, bánkódni és háborogni fogsz, kárhoztatod az isteneket és az embereket. De ha csak azt tartod a tiednek, ami valóban a tied, az idegen dolgokat pedig a valóságnak megfelelően idegeneknek, akkor senki sem fog téged soha semmire kényszeríteni, senki nem fog akadályozni, nem kárhoztatsz és nem vádolsz senkit, nem cselekszel semmit akaratod ellenére, senki sem árt neked és nem lesz ellenséged sem, hiszen semmilyen bántalom nem érhet"

Aki nem így tesz, nem más mint szolga: téves képzetei, beteljesíthetetlen vágyai, romboló és fájdalmas érzelmei rabszolgája (Epiktétosz dialógusaiban gyakran ezzel a szóval illeti tanítványait is). A tőlünk függő és a nem tőlünk függő, vagyis közömbös dolgok elválasztása persze sok gyakorlást, állandó erőfeszítést igényel. Epiktétosz ezért mindennapi példákkal és mentális-spirituális gyakorlatokkal látja el tanítványait: "A halál, a száműzetés, és minden, ami irtózatosnak látszik, mindennap lebegjen a szemed előtt! Leginkább azonban a halál. És akkor sohasem fogsz közönséges dolgokon rágódni, sem túlságosan vágyakozni valamire". "Tartsd észben, hogy nem az bánt téged, aki szidalmaz és megüt, hanem a nézeted bánt, amely szerint ezek az emberek bántalmaznak téged". "Ne kívánd, hogy az események úgy alakuljanak, ahogy te akarod, hanem olyannak akard őket, ahogy megtörténnek, és akkor derűs nyugalomban fogsz élni". "Soha ne büszkélkedj más kiválóságával! Ha a ló lenne büszke magára, és mondaná azt, hogy szép vagyok, még el lehetne viselni. Te azonban, amikor büszkén kijelented, szép lovam van, lásd be, hogy a ló kiválóságával büszkélkedsz. Hát mi az ami a tied? A képzeteid kezelése". "Ne feledd rámondani minden egyes dologra, ami kedves neked, vagy hasznos a számodra, vagy egyszerűen szereted, hogy miféle dolog is az. Így járj el a legjelentéktelenebb dolgokkal is! Ha szeretsz egy fazekat, mondd ki, hogy egy fazekat szeretek. Mert így nem fog megrendíteni, ha eltörik. Amikor megöleled gyermekedet vagy feleségedet, mondd ki, hogy ember az, akit megölelsz. Mert így nem fog megrendíteni, ha meghal". (Hasonló példák és gyakorlatok gyűjteményének lehet tekinteni Marcus Aurelius, a filozófus császár elmélkedéseit is.)

Epiktétosz gyakorlatainak célja a szabadság, nem pedig valamiféle világot megvető, fatalista és érzelemmentes bölcs létállapotának elérése, akit nem rendít meg közeli családtagjainak halála sem, vagy aki képtelen szeretettel fordulni mások felé, tudva, hogy a másik személy nem tőle függ, ezért a sorsa közömbös. Epiktétosz tanácsait meditációs gyakorlatnak szánja, vagyis pusztán azt állítja, ha képzeletben gyakorlunk bizonyos rémisztőnek, fájdalmasnak ítélt helyzeteket, valós körülmények között nem fogunk összeroskadni, hiszen megtanultuk, mit áll hatalmunkban tenni, és mit nem. Nem téveszti szem elől az emberi együttérzés értékét sem, felszólít, hogy gyászoljunk együtt a gyászolóval, csak közben ne felejtsük, amit a halálról és a halálról alkotott képzeteinkről tanultunk. A szenvedésünket ugyanis nem a világ eseményei, körülményei okozzák, hanem az, amit ezekről gondolunk. Ez a felismerés nagy hatást gyakorolt a modern pszichológiára is: például Epiktétoszra és Marcus Aureliusra alapozva alakította ki a racionális-emocionális viselkedésterápia elméletét és gyakorlatát Albert Ellis, de sztoikus alapfelvetésekre épül Viktor E. Frankl "logoterápiája" is.

Epiktétosz összes művei a Gondolat Kiadónál jelentek meg Steiger Kornél fordításában és tanulmányával. Akinek viszont csak negyedórája van a témára, ajánlom ezt a videót: