Az előző bejegyzésben arra kerestük a választ, hogy miért tűnnek legtöbbször tökéletesen értelmetlennek az erkölcsi kérdésekről szóló személyes és közéleti vitáink. Ehhez Alasdair MacIntyre Az erény nyomában című művét használtuk sorvezetőnek.
A skót filozófus szerint az erkölcsi kérdések körüli modern zűrzavar oka, hogy egy olyan emotivista kultúrában élünk, amelyben bár napi szinten használunk egy rakás erkölcsi fogalmat, semmiféle konszenzus nincs azok tartalmáról, jelentéséről. Ebben a kultúrában a becsületes ember, ha nem akar félrevezetni, nem használhatja, vagy csak nagyon nagy megszorításokkal a múlt erkölcsi nyelvét. Mindez a felvilágosodás eredménye, amely kihajította az addig uralkodó arisztoteliánus-keresztény etika alapgondolatát az emberről, mint alapvetően racionális lényről, akinek az eleve adott természetét követve egy magasabb minőségű állapot elérésére kell törekednie. Ez az állapot az emberi élet célja, telosza.
A klasszikus erkölcsfilozófia központi kérdése – mivé kell válnia az embernek? – ma már sokaknak fájdalmasan anakronisztikusnak hat. A modern gondolkodás ehelyett legtöbbször arra koncentrál: miként változtassa meg az ember a körülötte lévő világot? (Lásd pl. marxizmus, de a liberális tradíció is gyakran így működik, nem beszélve a kereskedelmi és politikai reklámok nyelvezetéről).
A kérdés az, ha igaza van MacIntyre-nek, és az erkölcsről szóló modern diskurzus azért vált terméketlenné, mert az puszta nyelvi maradványa, lényegi tartalmától megfosztott utánzata az egykor értelemmel bíró erkölcsi ítéleteknek, van-e kiút ebből a zűrzavarból, esély az igazi erkölcsi létre?
MacIntyre szerint csupán két válasz jöhet szóba: 1) elvetni a felvilágosodás teljes filozófiai programját, visszatérni az arisztotelészi-keresztény alapokhoz, és újratanulni az erényeket. Az erények (bátorság, igazságosság, okosság, mértékletesség, stb.) olyan normatív (tehát csak akkor működő, ha egy egész közösség érvényesnek tekinti őket) értékek, amelyek önmagukban is jók, módszeres gyakorlásuk pedig közelebb visz a teloszhoz. 2) Nietzschével együtt levonni azt a következtetést, hogy az erkölcs az archaikus görög kor óta nem más, mint olyan koronként változó álca, amely eltakarja az ember valódi célját, a hatalom akarását. Ebben az esetben viszont nincs más lehetőségünk, már ha nem akarunk teljesen kiábrándult félbolondként meghalni, hogy várunk az Übermenschre, a „nagy emberre”, aki elég bátor önmagában megtalálni az egyetlen jót, az új törvényt, és azt akkor is érvényre juttatja, sőt leginkább akkor, ha a közösség önmagától ezt nem akarja.
Viszonylag könnyen belátható, hogy a második megoldás egyrészt történetietlen (ki látott már ilyen hőst?), másrészt végső soron a gondolat, hogy az ember önmagában találja meg saját erkölcsi mércéjét, nem jelent kiutat a „liberális individualista modernitás fogalmi rendszeréből”. MacIntyre ezért az első megoldás mellett teszi le a voksát:
„A következtetésem nagyon világos. Egyrészt: az erkölcsfilozófia három és a szociológia egy évszázados erőfeszítéseinek ellenére sem rendelkezünk a liberális álláspont semmiféle koherens, racionálisan is védhető megfogalmazásával. Másrészt: az artisztoteliánus tradíció újrafogalmazható oly módon, hogy helyreállítsa erkölcsi és társadalmi attitűdjeink és elköteleződéseink értelmes és racionális voltát."
MacIntyre válasza a modern erkölcsiség zűrzavarára radikális: a felvilágosodásban kibontakozó liberális filozófiai tradíció teljes és mélységes tagadása. De lehet-e bármit kezdeni ezzel az állásponttal? Hiszen nekünk, az érett felvilágosodás gyermekeinek, mégiscsak ebben a korban kell boldogulnunk, és ha vágyunk az értelmes életre, itt és most kell megtalálnunk. MacIntyre szerint ehhez – hasonlóan azokhoz a szerzetes közösségekhez, amelyek átmentették az antik műveltséget, és benne az erényekről szóló tudást a középkorba – új típusú helyi közösségekre van szükségünk, szigetekre a mindent elöntő modern barbárság tengerében, ahol ismét meg lehet teremteni a valódi erkölcsi lét feltételeit.
Mindenki döntse el magának, hogy elégségesnek, megvalósíthatónak érzi vagy sem ezt a választ. Engem személyesen nem hagy nyugodni a gondolat, hogy 1) MacIntyre nagyszabású, mélyen történeti alapú narratívája legfontosabb mozzanataiban igaz, 2) de a globális kapitalizmus, a mindent átszövő digitalizáció túlságosan előrehaladott ahhoz, hogy kitérhessünk, elmenekülhessünk a következmények elől.