A római történetírás talán leghíresebb alakja, Publius/Caius Cornelius Tacitus (Kr.u. 55/56-117/120) rettegett a zsarnokságtól. Persze erre minden oka meg is volt, hiszen a szenátori rend consulságot is viselt tagjaként, Asia provincia helytartóként, szemben a birodalom lakosságának nagy többségével, volt mit veszítenie. Pontosan az ő műveiből tudjuk, hogy a római társadalom elitjéből mennyien estek áldozatul az egymást követő császárok önkényének, kegyenceik felemelkedésének és bukásának, irigységüknek, vagy egyszerűen pénzszűkéjüknek. Innen nézve könnyen érthető, hogy "harag és részrehajlás nélkül" miért ábrázolt minden császárt színlelő, kegyetlen és aljas véglényként, vagy legalábbis minimum fajankóként. Kivétel talán a Flavius-dinasztia megalapítója, Vespasianus, akit sommásan így dicsért: "ha nem kapzsi, méltó párja a régi vezéreknek". A legnagyobb tökkelütött nála egyébként Claudius, akit ugyanabban a mondatban nevez szellemi fogyatékosnak és tudósnak, holott ez a kettő valószínűleg már a kora császárkori Rómában is kizárta egymást.

Nem vagyunk igazságosak azonban Tacitusszal szemben, ha azt sugalljuk, kizárólag társadalmi-gazdasági helyzete, vagyis személyes érdekei miatt ítélte el az egyeduralmat. Zsarnokságiszonya mögött ugyanis az emberi természet mély ismerete húzódik. Gyakran nem könnyű olvasmány, ám ha kellően figyelünk, rideg éleslátással megírt tömör mondataiból nagy gazdagsággal bontakoznak ki karakterei hibái és erényei. Nincs az a kétes, bizonyíthatatlan vád, amit ne hánytorgatna fel Augustus utódával, Tiberiussal szemben, de nem felejti el megjegyezni mennyire undorodott a talpnyalástól, és mennyit tett a birodalom külső békéjéért (bár ezt inkább negatív felhanggal említi, mintha nem kereste volna eléggé az állam dicsőségét...). De nem tagad meg némi emberi nagyságot a főhatalmat alig pár hónapig viselő, élveteg Vitelliustól sem, aki halála előtt, szobrai ledöntésének végignézésére kényszerítve azzal vágott vissza az őt gyalázó tribunusnak, hogy "mégis legfőbb ura volt". Az Évkönyvek egyetlen pozitív hőse, a korán elhunyt Germanicus (Caligula apja) hiába az erény mintaképe, mégis erélytelen ahhoz, hogy gyorsan rendet tegyen a lázadozó germániai légiók soraiban, nem beszélve kudarcos keleti ténykedéséről.

Tacitus a kortársai közül talán mindenkinél jobban értette, hogy az ember mennyire végzetesen gyarló. Arra tanít, hogy az egyeduralommal járó mérhetetlen hatalom és gazdagság mindenkit eltorzít, a felelősség terhe alatt a könnyed jellemhiba is letaglózó gonoszsággá súlyosbodik. Claudius feleségeivel szembeni félszegsége legfeljebb személyes gyengeség lett volna, ha Claudius magánember. Ám princepsként ez a jellemvonása bűnné lett, amely számos embert döntött romlásba. Keveseket zavart volna Tiberius emberkerülő hajlama, ha császárként nem vonult volna vissza Capri szigetére, Seianus rémuralmára hagyva Rómát. A köztársaság Tacitus szerint nem azért műkődött jól (jobban), mert a "régiek" tökéletesebb, erényesebb emberek lettek volna, hanem mert nem egy ember vállára helyeződött az állam összes terhe. Minden sorában ott dübörög az üzenet: nincs az a bölcs, akit egyeduralomra jutván ne tenne zsarnokká a törleszkedők folyamatos hízelgése és a csőcselék éltetése. Hát még, ha nem bölcsek, hanem futóbolondok vagy elfajzott gonosztevők jutnak a főhatalom közelébe.

...

Tacitus, akárcsak Livius és minden más antik szerző műveit az utókor mindig egyfajta példatárnak tekintette, amelyből mélyen szántó tanulságot lehet levonni a mindenkori jelen kihívásai közepette. Ápolva ezt a szép hagyományt, íme egy rövid részlet arról, miért nevetséges a túlképzett humán értelmiségi, aki nemes eszmékkel átitatva nem átalkodik a harcra kész felek közé vetni magát a béke jelszavával. Történt ugyanis a négy császár évében, Kr.u. 69-ben, amikor Vespasianus és Vitellius légói Róma határában néztek farkasszemet egymással

a követek közé elegyedett a lovagrendű Musonius Rufus, a filozófia tanulmányozásának és a sztoikus tanításoknak lelkes híve, s az egységek közé vegyülve hozzálátott, hogy a béke áldásait és a háború veszedelmeit taglalván, a fegyvereseket intse. Ezt sokan mulatságosnak, többen unalmasnak találták; olyanok is akadtak, akik már-már elzavarták s megrugdosták volna, ha a fegyelmezettek rábeszélésére és mások fenyegetésére abba nem hagyja idétlen bölcselkedését.

Hát így érdemes kampányidőszakban a húsleves felett egymás pártállása miatt hajbakapó rokonok közé állni. Ne mond, hogy Tacitus nem szólt előre.

A nagy római történetíró összes fennmaradt írásai fent vannak a MEK-en. Ha hagyományos könyvként vágysz Tacitus műveire, érdemes antikváriumokban próbálkozni, a két kötet együtt pár ezer forintért levadászható.