Régóta terveztem, hogy végignézem Claude Lanzmann legendás Soá című dokumentumfilmjét. A francia rendező 11 éven keresztül készítette a több mint kilenc órás filmet. A hatása minden várakozásomat felülmúlta.
Pedig abban az 556 percben nem történik semmi különös, nem hangzik el semmi olyasmi, amit legalább nagy vonalakban ne tudhatna bárki, akit kicsit is érdekel a téma. Nincsenek effektek, színészekkel felvett, megrendezett jelenetek, kizárólag az ipari megsemmisítés üzemi hibái jóvoltából túlélt zsidók, Sonderkommandósok, egykori SS-tisztek (nem tudom van-e nyomasztóbb dolog, mint ezeket a titokban rögzített jeleneteket nézni), lengyel parasztok, vasúti alkalmazottak, a megszállt Lengyelországba küldött német telepesek mesélnek. Az elhangzottakhoz néhány alkalommal némi értelmezést fűz Raul Hilberg, a legendás történész, a holokauszt-kutatás megalapítója, máig legnagyobb alakja. A beszélgetések aláfestéséül sokszor az egykori haláltáborok helyén felvett képsorok szolgálnak. Erdők, romok, vonatok, utcák. Nincsenek hullahegyeket ábrázoló fényképek, sem archív felvételek. Csak az élőket látjuk, Lanzmann nyugodni hagyja a holtakat.
És mégis lenyűgözően hatásos az egész. Sokat gondolkodtam, hogy miért, és még most sem értem, de van pár ötletem. Először is 1985-ben, amikor a film megjelent, a Soá túlélői, a szemtanúk még nem 100+ éves nénik és bácsik voltak, hanem sokszor 50-60 éves aktív emberek. Még nem lengte körül őket a messzi múltnak az utókorra nézve oly megnyugtató aurája ("hisz olyan rég történt mindez"), nem szilárdultak még mítoszokká a történeteik. Sokuk életében először mondta el, hogy mi történt vele.
A másik ok Lanzmann maga. Ahogy cigarettázva, zsebre tett kézzel bárkivel megtalálja a közös hangot, legyen egy életre traumatizált túlélő, írástudatlan lengyel paraszt, náci tiszt vagy tudós ember. Nem ront ajtóstul a házba, de nem is kertel, nem finomkodik, kérlelhetetlenül kérdez németül, angolul, franciául és olaszul, vagy tolmács segítségével, mindig pontosan annyi empátiát mutatva, amennyi az adott beszélgetési szituációban kell. Zseniális. Persze van benne némi a francia csúcsértelmiségiből (Jean-Paul Sartre haverja, és évekig Simone de Beauvoir szeretője volt), de egy pillanatra sem válik önmaga karikatúrájává.
***
Több mint egy héten keresztül, fél-egyórás részletekben néztem, szorongtam végig a Soát. Őszinte alkotás a szó legnemesebb értelmében: nem kínál katarzist, sem feloldozást. Hagytam hadd sodorjon a lassú, folyamszerű elbeszélés, a vallomásokban hullámzó, sokszor elviselhetetlen feszültség. Közben az agyamban gyökeret vert egy gondolat, amely azóta sem hagy nyugodni.
A mi Istenünk már nem az Ószövetség bosszúálló Istene, hanem a szereteté - mindenkinek ismerős lehet ez az elképzelés, aki keresztény közösség közelében nőtt fel. Mindez, legalábbis én így értem, nem azt jelenti a hívők számára, hogy ne lenne folytonosság az Ószövetség és az Újszövetség Istene között, csupán azt, hogy Krisztus keresztáldozata előtt még a kiválasztott nép, a zsidók sem ismerhették meg Isten valódi természetét. Vagyis a bosszúálló Isten képzete az Ószövetség korának történelmi-kulturális kontextusába ágyazott félreértés volt csupán.
A Soá ötödik órájánál azon kaptam magam, hogy azt kívánom: bárcsak az Ószövetségnek lenne igaza. Bárcsak valóság lenne a bosszúálló Isten. Szívesen fizetek érte a szeretet Istenével, csak legyen, aki megbosszulja azt, ami meghaladja az emberileg megbosszulhatót. Talán mégis igazságosabb világban élnénk. Napok teltek el, de azóta sem tudok szabadulni ettől a vágytól.
Közben olvasom a K.dossziét. Egy ponton az interjú-kötetben Kertész Imre azt mondja: Auschwitz most már örökre értelmetlen marad, mert elszalasztottuk az egyetlen lehetőséget a megértésre. Meg kellett volna változni, teljesen másként kellene élni, akkor, és csak is akkor nem maradt volna el a katarzis, talán megérthettük volna, mi vezetett mindehhez. (Lényegében ugyanezt mondja Jean Améry csodálatos esszéinek egyikében, amikor arról beszél: a letiprottaknak és a letipróknak kellene találkoznia "az idő megfordítására irányuló kívánságban". Csak akkor lenne idejétmúlt a szégyen és a Soát túléltek tehetetlen neheztelése. De eltudunk képzelni egy bűnbánó Hitlert? Megbocsátásért esedező SS-tiszteket, önmagukat vádoló magyar csendőröket? A népirtás gépezetét mozgató ezreket, gázkamra-tervező építészeket, szelektáló orvosokat, a halálvonatok célba jutását precíz munkával segítő vasutasokat, ahogy mind-mind szembe néznek a felelősség rájuk eső szeletével?)
A megértés egyetlen lehetősége a szeretet talapzatán radikálisan újralapozott élet lenne, vagy inkább csak lett volna - ott lebeg alig kimondva Kertész mondataiban ez a számomra oly krisztusinak tűnő sejtés. Rögtön félre is söpri, mint utópiát, természetesen. De ha a szeretet tényleg képtelen megváltoztatni a világot, akkor igenis mindennap Auschwitz (és Treblinka, és Chelmno, és Belzec, stb.) rettenetes árnyékában kell élnünk.
És remélnünk, ha egyszer, minden bugyuta biztonságérzetünk ellenére, hóhérok kezére vet a sors, talán mégis lesz isten, aki bosszút áll értünk.
