Nyilvánvalóan semmit, de azért ne intézzük el pusztán ennyivel. Míg Tacitus az egyeduralom és zsarnokság kialakulásának mozgatórugóiról ír történeti műveiben, a  görög poliszok viszályát megörökítő Thuküdidész (Kr.e 460-395) a hatalmi politika természetének legbensőbb lényegét rögzíti. Ez pedig minden politikai közösségre - ránk is - vonatkozik, de úgy hírlik, a Fehér Házban is még mindig kedvelt olvasmány A peloponnészoszi háború. A görög történetírót olvasva kimerítően részletes képet kapunk a görög poliszok egymás közötti viszályairól, de ami ennél sokkal fontosabb, három evezősoros hadigályaként robog szembe velünk a saját valóságunk - ha költői akarok lenni, univerzális nyomorúságunk - is.

Athén a perzsa háborúk után jól szervezett szövetségi rendszerére támaszkodva vezető szerepre tört a hellének között. Mindezt persze sokan fenyegetésként élték meg, köztük Spárta is. Athén, hogy elkerülje a háborút Spártával, követeket menesztett a Peloponnészoszi-félszigeten fekvő poliszba. A követek arról igyekeztek meggyőzni a spártai népgyűlést, hogy szükségszerű az athéni terjeszkedés. A vitát egyfajta korabeli médiaeseményként kell elképzelni, amelyen jelen voltak a Spártával szövetséges poliszok képviselői is. Ha hihetünk Thuküdidésznek, az athéni követek nem finomkodtak, érvelésük lényege pofonegyszerű volt: az erősebb kutya baszik, minden más - akármennyit is emlegetik az igazságot vagy jogot - tündérmese habbal.

"Mi sem műveltünk hát semmiféle különös, vagy az emberi természettől idegen dolgot, amikor a felajánlott hatalmat elfogadtuk, s a leghatékonyabb indítékok: a tekintély, a félelem és az érdek hatására nem akarjuk kiengedni a kezünkből. Nem is mi vagyunk az elsők, akik erre az útra léptünk; hiszen mindig is az volt a helyzet, hogy az erősebb uralkodik a gyengébb felett"

A követek a spártaiak arcába vágják azt is, hogy "még senki sem akadt, aki, ha alkalma nyílt rá, hogy valamit erőszakkal megszerezzen, lemondott volna hatalma gyarapításáról", ezért aztán "azok érdemelnek dicséretet, akik, az emberi természet törvénye szerint másokon uralkodva, igazságosabban bánnak velük, mint azt hatalmuk szükségessé tenné". 

Minden szereplő az elérhető legteljesebb hatalom megszerzésére tör, ez a politika alaptermészete, amelybe nem tartozik bele az erősebb önmérséklete. Kár ezen lamentálni, ellenben ha néha mégis méltányosságot gyakorol az erősebb, jár a taps és az elismerés - mondják a saját vállukat veregető athéni követek, akik azonban mégsem lehettek teljesen biztosak a dolgukban, mert ellenkező esetben győzködés helyett annyit is mondhattak volna: sajtótájékoztatót csak a vesztesek tartanak.

Az athéni követek érezhették, hogy nem sikerült meggyőzni a spártaiakat az igazukról, mert kicsit duzzogva hozzáfűzték azt is, hogy "úgy látszik az emberek a jogtalanságért jobban megneheztelnek, mint az erőszakért. Az elsőt ugyanis az egyenlő fél hatalmi túlkapásának, a másodikat pedig az erősebb fél kényszerének érzik". Hát igen, minden wannabe zsebcézár nagy dilemmája, hogy az istenadta ellenzék többet siránkozik, ha mondjuk igazságtalannak véli a választási rendszert, mint ha betömik a pofáját nyolc év börtönnel. Érezzük, ugye, hogy abból a perspektívából mekkora a kísértés a második irányába. 

 A hatalmi politika természetét talán még jobban megragadja Thuküdidész művének talán leghíresebb részlete, a méloszi dialógus. Az athéniak ebben felajánlják a mélosziaknak, hogy amennyiben lemondanak szabadságukról, nem pusztítják el az egyébként nem túl jelentős városukat. A hellén szigetvilágot ekkor stabil kétharmaddal uraló Athén nem teszetoszázik, követei egyszerűen kijelentik, hogy

Éppoly jól tudjátok, mint mi, hogy az emberek között jogegyenlőségről csak az erők egyensúlya esetében lehet beszélni, a hatalmas azonban végrehajtja, amit akar, a gyenge pedig meghajlik előtte. 

 Ha ez nem lenne elég, adtak még egy örökérvényű poltikai wellness tanácsot:

Nem meghátrálni az egyenlő előtt, okosan szót érteni az erősebbel s mértékletesen bánni a gyengével, íme a boldogulás legbiztosabb útjai.

A történet végét mindenki ismeri: a mélosziak hősiesen/idiótán ellenálltak, ezért az athéni sereg elfoglalta a várost, a férfiakat legyilkolták, a többieket eladták rabszolgának, a trafikok meg a magánnyugdíj mentek az új athéni telepeseknek. 

Thuküdidész leckéje szemkápráztatóan világos: mivel az erő, a politikai hatalom mindig önmaga logikáját követi, fékje és ellensúlya is csak egy másik erő lehet. Baj vagy sem, a jogra, igazságosságra és önmérsékletre intő érvelés csupán annyit ér, amennyi kényszerítő erő összpontosul mögötte. Ha ez hiányzik, csak az erősebb kegyének reménye marad. Az pedig elég vékony jég.

Az Antikrisztus, Friedrich Nietzsche (1844-1900) egyik utolsó művének leginkább zavarba ejtő részei, amikor  Jézus "pszichológiai karakterét" próbálja megragadni az Evangéliumokon keresztül, miközben a "történeti Jézus" ingoványos talajára is be-be szédeleg (mindkettőnek egyébként nagy divatja volt a 19. században). Egyrészt Jézust idiótának nevezi, bár a szövegkörnyezetből és a jegyzetből is úgy tűnik, hogy ezzel inkább csak Dosztojevszkij Félkegyelműjére utal. De nem áll meg itt, nézünk egy Nagypéntekre ideális részletet:

S ez a szent anarchista, aki a zsidóságon belül az alsó népréteget, a kitaszítottakat és bűnösöket, a csandalát a fennálló renddel szembeni ellenszegülésre szólított fel - mégpedig, ha hihetünk az Evangéliumoknak, olyan szókimondóan, hogy még ma is Szibériába jutna -, politikai bűnöző volt ... Ez juttatta őt a keresztre: ennek bizonyítéka a kereszten található felirat. Saját bűnéért halt meg - minden alapot nélkülöz az az állítás, bármilyen gyakran hangoztassák is, hogy mások bűnéért halt meg.

Nietzsche Jézusa egy gyermeklelkű, álmodozó, enyhén autista valaki, akinek tanítását az utókor (elsősorban természetesen az örök mumus, Pál) kiforgatta. Mindezt persze semmivel nem tudja alátámasztani, de sebaj, mert Nietzsche tud ennél sokkal jobbat is.

Bár szokás Nietzschét az ateizmus fénylő bajnokának tartani, Az Antikrisztusban nem általában a vallást támadja, hanem kifejezetten a kereszténységet. Néhány bekezdése szerint a hit akár hasznos is lehet - "egy olyan népnek, amely büszke, szüksége van egy Istenre..., hogy használjon és ártson, hogy barát és ellenség legyen"; máshol pedig azt írja, "az, ami által mi elkülönülünk, nem abban áll, hogy sem a történelemben, sem a természetben, sem a természet mögött nem leljük Istent, hanem abban, hogy az, amit Istenként tiszteltek ... szánalomra méltónak, abszurdnak, ártalmasnak érezzük; nemcsak tévedésnek, hanem az élettel szemben elkövetett bűntettnek".

Nietzsche a kereszténységet elsősorban a keresztény morál miatt gyűlöli. Az ő szemében a kereszténység szülőföldje az "antik világ alvilága", a kereszténység "mindenféle selejt- és hulladékelem összességének mozgalma", a rabszolgák, az alávetettek és gyengék lázadása az erősekkel szemben. Szerinte a kereszténység nagy trükkje, hogy azt tanítja, nem erősnek kell lenni, hanem jónak - ezzel a hazugsággal pedig kollektív fegyvert ad a gyengék tömegei kezébe, akik így erkölcsi fölényt szereznek az erősekkel szemben. A keresztény morál ezzel hanyatlásba taszítva megrontja, kiheréli az embert, szembe megy a természet legalapvetőbb parancsával, a hatalom, az erő akarásával. Vagyis életellenes.

Mi a jó? - Mindaz, ami az emberben növeli a hatalom érzését, a hatalom akarását, növeli magát a hatalmat.

Mi a boldogság? Annak érzése, hogy a hatalom növekszik, s legyőzetik valamely ellenállás. Nem megelégedettség, hanem több hatalom, nem egyáltalában vett béke, hanem háború, nem erény, hanem derekasság (vagyis reneszánsz stílusú erény, virtú, moraliáktól mentes erény).

A gyengéknek és a félresikerülteknek pusztulniuk kell: ez legelső tétele a mi emberszeretetünknek. S ehhez még segédkezett is kell nyújtanunk.

Mi az, ami károsabb bármely bűnnél? - A tevőleges részvét olyanok iránt, akik félresikerültek és gyengék - s ez a kereszténység..

Csak kevesen képesek felismerni mindezt a maga teljeségében, ők azok, akik képesek cselekedni "túl jón és rosszon", vagyis elvetve a morál bilincseit, félrelökve a felebarát iránti szeretet, az elesettek iránti részvét keresztény parancsát. Ők Nietzsche emberfeletti emberei, a nácik miatt (najó, ebben, bár a légynek sem ártott, Nietzsche is ludas kicsit, lásd fenti idézet) elég rossz hírű übermenschek, akiknek az erényei - kísértetiesen hasonlóan Machiavelli, a "gonosz tanítója" fejedelmeihez - nem tuszakolhatóak be a hagyományos erkölcs kategóriái közé.

***

Nietzsche hatása beláthatatlanul nagy a kultúránkra nézve. Például arra is, hogy személyesen én miként birkózom meg az állatok elpusztításának és elfogyasztásának morális, egzisztenciális terhével. Sokat küszködöm ugyanis a világ kegyetlenségének problémájával, vagyis röviden azzal, hogy mi élőlények egymást esszük az életben maradás érdekében. Számomra ez mély iszonyat forrása. Nietzsche azonban segített. Azzal, hogy rámutat: ez a rossz közérzet - a bűntudat a természet által meghatározott tulajdonságaim miatt, miszerint nagy mennyiségű fehérjére van szükségem és a fogazatom, emésztésem alkalmas a hús fogyasztására - nem más, mint a posztmodern ember önhazugsága. Erkölcsileg jobbnak érzem magam attól, hogy sajnálkozom a megevett állat miatt. Pedig megeszem. Nem jónak kell tehát lennem, hanem következetesnek. (Persze lehetnék vegetáriánus, de nem vagyok.) Nietzsche arra tanít, hogy a téves moralitásból fakadó bűntudat nélkül, bátran legyünk azok, akik vagyunk, felelősséget vállalva mindazért, ami ezzel jár. 

***

Halálosan komolyan: ha eddig nem lett volna egyértelmű, Nietzsche nem csupán vakmerő, "könyörtelenül lelkiismeretes" (Pierre Hadot) gondolkodó, hanem egyben csodálatos író is. Olvasd te is.

Az Antikrisztus néhány szem rizsért kapható a Helikon Zsebkönyvár sorozatban a Bálványok alkonyával együtt. Bátrabbaknak ajánlom az ugyanezt a témát kevésbé pamfletszerűen kifejtő A morál genealógiáját is.  Az Im-ígyen szóla Zarathrustért pedig boltba menni sem kell, mert fenn van a MEK-en is, 1908-as kiadásban Nietzsche Frigyestől.

Tacitus számol be róla, hogy Nero uralkodása alatt Pedanius Secundus városkormányzót a saját rabszolgája gyilkolta meg az éj leple alatt. A római szokások szerint ilyen esetben - mivel senki sem sietett megelőzni a gyilkosságot vagy megvédelmezni urát  - elrettentésképpen a ház minden rabszolgáját ki kellett végezni korra és nemre való tekintet nélkül. Nem lényegtelen, ha tudjuk, a becslések szerint ekkoriban az itáliai társadalom akár 30-40 százalékát is rabszolgák alkothatták. Pedanius Secundus házában Tacitus szerint 400 rabszolga élt.

Ekkor azonban 

a sok ártatlant védelmező nép összecsődült, s valóságos zendülésre került sor; a senatust is összehívták, amelyben szintén voltak, akik a túlzott szigort elítélték, míg a többség semmi változtatást nem akart megszavazni.

A szenátus egyik tagja, Gaius Cassius szenvedélyesen érvelt az ősi törvény mellett:

Kit fog szolgáinak sokasága oltalmazni, ha Pedanius Secundust négyszázan nem védték meg? Kinek siet segítségére a háza népe, amely még megfélemlítve sem törődik veszedelmünkkel? 

A szenátor szerint a rómaiak régen sem véletlenül tekintettek gyanús szemmel rabszolgáikra, pedig akkor még jobbjára hozzájuk hasonló itáliaiakról volt szó, de "amióta idegen nemzetek vannak házunk népe között, kiknek mások a szokásai, idegen isteneket vagy semmit sem imádnak, ezt a zagyva tömeget csak megfélemlítéssel tarthatjuk féken". Példaként hozta fel a megfutamodó légiók kollektív büntetésére alkalmazott tizedelés szokását is, amely szerinte pontosan azért működött jól, mert nem volt tekintettel az egyes katonák hősiességére vagy gyávaságára.

Van valami méltánytalanság minden nagy példában, amit egyesek sérelmével szemben a köz haszna kárpótol.

Cassius ezzel meggyőzte a szenátust, ám a kivégzést nem lehetett végrehajtani, mert a tömeg a rabszolgák legtöbbjének "vitathatatlan ártatlansága" miatt "kövekkel meg tüzes csóvákkal" fenyegetőzött. Végül azonban az ekkor még a szenátussal összhangra törekvő Nero

rendeletben rótta meg a népet, és minden utat, amerre az elítélteket a vesztőhelyre vezették, katonai őrséggel záratott le. Cingonius Varro azt javasolta, hogy utasítsák ki Italiából a felszabadítottakat is, akik egy fedél alatt tartózkodtak. Ezt a princeps azzal akadályozta meg, hogy az ősi szokást, melyet a részvét nem enyhített, kegyetlenségből ne fokozzák.

Az idézett részletben Tacitus a törvény szigorának helyessége mellett érvelő Cassiust az általa oly megvetett arctalan tömeggel, a szertelen csőcselékkel állítja szembe. Bár nyíltan nem mondja ki, egy pillanatig sem vitás, melyik oldallal ért egyet. A régiek még tudták, mikor kell kegyetlennek lenni a köz javára, örököseikként csak akkor járunk el helyesen, ha ragaszkodunk a kijelölt úthoz, még ha ez olykor embertelenséget is jelent - sugallja.

A római társadalomban a fizikai erőszak sokkal inkább a mindennapok része volt, mint ma bármelyik liberális demokráciában a világ boldogabbik felén. Gondoljunk csak a nyilvános kivégzésekre, a gladiátorjátékokra, a többnyire folyamatos kisebb-nagyobb háborúkra, a fizikai fenyítésre, mint bevett nevelési és büntetési módszerre. Mindezt a rend velejárójaként ismerték, szemben velünk, akik számára a nyilvános erőszak a káosz, a kibillent normalitás jele.

Egyszerűen a római és a többi antik társadalomban a kegyetlenség és részvét határai teljesen máshol húzódtak, mint a mai nyugati, posztmodern, humanista elveket hirdető világban, ahol nincs halálbüntetés, a háború nem jár dicsőséggel, az idegenekkel és a mássággal szembeni tolerancia többé-kevésbé társadalmi norma, ahol az elesettekkel szemben tanúsított (keresztény gyökerű) részvét olyan erény, amelynek hiánya folyamatos magyarázatra szorul.

Bár a történetből kiderül, hogy az ártatlanokkal szembeni részvét nem volt idegen a kegyetlenségtől általában vissza nem riadó rómaiaktól sem, Tacitus után tizenhét évszázaddal az antik világ iránt rajongó, klasszika-filológus Nietzsche a modern ember elfajzásának okát pontosan a részvét érzésében, a természetes kegyetlenség hiányában látta. Róla fog szólni a következő posztom.

A római történetírás talán leghíresebb alakja, Publius/Caius Cornelius Tacitus (Kr.u. 55/56-117/120) rettegett a zsarnokságtól. Persze erre minden oka meg is volt, hiszen a szenátori rend consulságot is viselt tagjaként, Asia provincia helytartóként, szemben a birodalom lakosságának nagy többségével, volt mit veszítenie. Pontosan az ő műveiből tudjuk, hogy a római társadalom elitjéből mennyien estek áldozatul az egymást követő császárok önkényének, kegyenceik felemelkedésének és bukásának, irigységüknek, vagy egyszerűen pénzszűkéjüknek. Innen nézve könnyen érthető, hogy "harag és részrehajlás nélkül" miért ábrázolt minden császárt színlelő, kegyetlen és aljas véglényként, vagy legalábbis minimum fajankóként. Kivétel talán a Flavius-dinasztia megalapítója, Vespasianus, akit sommásan így dicsért: "ha nem kapzsi, méltó párja a régi vezéreknek". A legnagyobb tökkelütött nála egyébként Claudius, akit ugyanabban a mondatban nevez szellemi fogyatékosnak és tudósnak, holott ez a kettő valószínűleg már a kora császárkori Rómában is kizárta egymást.

Nem vagyunk igazságosak azonban Tacitusszal szemben, ha azt sugalljuk, kizárólag társadalmi-gazdasági helyzete, vagyis személyes érdekei miatt ítélte el az egyeduralmat. Zsarnokságiszonya mögött ugyanis az emberi természet mély ismerete húzódik. Gyakran nem könnyű olvasmány, ám ha kellően figyelünk, rideg éleslátással megírt tömör mondataiból nagy gazdagsággal bontakoznak ki karakterei hibái és erényei. Nincs az a kétes, bizonyíthatatlan vád, amit ne hánytorgatna fel Augustus utódával, Tiberiussal szemben, de nem felejti el megjegyezni mennyire undorodott a talpnyalástól, és mennyit tett a birodalom külső békéjéért (bár ezt inkább negatív felhanggal említi, mintha nem kereste volna eléggé az állam dicsőségét...). De nem tagad meg némi emberi nagyságot a főhatalmat alig pár hónapig viselő, élveteg Vitelliustól sem, aki halála előtt, szobrai ledöntésének végignézésére kényszerítve azzal vágott vissza az őt gyalázó tribunusnak, hogy "mégis legfőbb ura volt". Az Évkönyvek egyetlen pozitív hőse, a korán elhunyt Germanicus (Caligula apja) hiába az erény mintaképe, mégis erélytelen ahhoz, hogy gyorsan rendet tegyen a lázadozó germániai légiók soraiban, nem beszélve kudarcos keleti ténykedéséről.

Tacitus a kortársai közül talán mindenkinél jobban értette, hogy az ember mennyire végzetesen gyarló. Arra tanít, hogy az egyeduralommal járó mérhetetlen hatalom és gazdagság mindenkit eltorzít, a felelősség terhe alatt a könnyed jellemhiba is letaglózó gonoszsággá súlyosbodik. Claudius feleségeivel szembeni félszegsége legfeljebb személyes gyengeség lett volna, ha Claudius magánember. Ám princepsként ez a jellemvonása bűnné lett, amely számos embert döntött romlásba. Keveseket zavart volna Tiberius emberkerülő hajlama, ha császárként nem vonult volna vissza Capri szigetére, Seianus rémuralmára hagyva Rómát. A köztársaság Tacitus szerint nem azért műkődött jól (jobban), mert a "régiek" tökéletesebb, erényesebb emberek lettek volna, hanem mert nem egy ember vállára helyeződött az állam összes terhe. Minden sorában ott dübörög az üzenet: nincs az a bölcs, akit egyeduralomra jutván ne tenne zsarnokká a törleszkedők folyamatos hízelgése és a csőcselék éltetése. Hát még, ha nem bölcsek, hanem futóbolondok vagy elfajzott gonosztevők jutnak a főhatalom közelébe.

...

Tacitus, akárcsak Livius és minden más antik szerző műveit az utókor mindig egyfajta példatárnak tekintette, amelyből mélyen szántó tanulságot lehet levonni a mindenkori jelen kihívásai közepette. Ápolva ezt a szép hagyományt, íme egy rövid részlet arról, miért nevetséges a túlképzett humán értelmiségi, aki nemes eszmékkel átitatva nem átalkodik a harcra kész felek közé vetni magát a béke jelszavával. Történt ugyanis a négy császár évében, Kr.u. 69-ben, amikor Vespasianus és Vitellius légói Róma határában néztek farkasszemet egymással

a követek közé elegyedett a lovagrendű Musonius Rufus, a filozófia tanulmányozásának és a sztoikus tanításoknak lelkes híve, s az egységek közé vegyülve hozzálátott, hogy a béke áldásait és a háború veszedelmeit taglalván, a fegyvereseket intse. Ezt sokan mulatságosnak, többen unalmasnak találták; olyanok is akadtak, akik már-már elzavarták s megrugdosták volna, ha a fegyelmezettek rábeszélésére és mások fenyegetésére abba nem hagyja idétlen bölcselkedését.

Hát így érdemes kampányidőszakban a húsleves felett egymás pártállása miatt hajbakapó rokonok közé állni. Ne mond, hogy Tacitus nem szólt előre.

A nagy római történetíró összes fennmaradt írásai fent vannak a MEK-en. Ha hagyományos könyvként vágysz Tacitus műveire, érdemes antikváriumokban próbálkozni, a két kötet együtt pár ezer forintért levadászható.

„A cél szentesíti az eszközt” – mindenki ismeri a Niccolò Machiavellinek (1469-1527) tulajdonított híres tételt, bár kevesen tudják, hogy azt szó szerint sosem írta le az itáliai reneszánsz gondolkodó, sem A fejedelemben, sem más műveiben.

Machiavelli az egyeduralkodó lehetőségeivel foglalkozó híres-hírhedt A fejedelemben (a köztársaság, mint államforma dolgaival a Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről című művében értekezik) antik, bibliai és saját korából vett példákkal illusztrálja, mit kell tennie az uralkodónak a sikerhez, legyen bár országa örökletesen vagy újonnan szerzett. Mint fogalmaz, a „fejedelemnek jól kell használni állati természetét, a rókát és az oroszlánt kell követnie; az oroszlán tehetetlen a hurokkal szemben, a róka a farkasok elől nem tud menekülni”. Azonban „ezt a természetét jól el kell titkolnia, és nagy szenteskedőnek és színlelőnek kell lennie: olyan ostobák az emberek, s olyannyira csak a mának élnek, hogy aki be akarja csapni őket, mindig megtalálja köztük a maga emberét”. Szerinte „a bölcs uralkodó tehát ne legyen szótartó, ha ez a magatartás kárára válik, s ha az okok, melyek miatt ígéretet tett, megszűntek”. Manipulálj, színlelj, szegd meg az adott szavad, ha érdeked azt kívánja. És ez még csak a kezdet.

A neves politikafilozófus, Leo Strauss (1899-1973) egyenesen a „gonosz tanítójának” nevezi A fejedelem szerzőjét. Ahogy a Machiavelliről írt terjedelmes könyvében fogalmaz, milyen más jelző illene arra a gondolkodóra, aki szerint a fejedelemnek, ha meg akarja őrizni az elfoglalt ország feletti uralmát, érdemes kiirtania annak teljes uralkodócsaládját. Aki szerint jobb, ha az uralkodó megöleti ellenségeit, mintsem elkobozza anyagi javaikat, hiszen csak a halottak nem gondolnak bosszúra, míg a megraboltak igen. Vagy aki szerint jobb súlyos sérülést okozni, mint könnyűt; és aki egyébként is úgy véli, nem az erény vezet a boldogsághoz, hanem az erény és a bűn körültekintő alkalmazása. Ne hagyjuk ki azt sem, hogy hirdette, az ember hamarabb feledi édesapja meggyilkolását, mintsem öröksége elvesztését; és nagylelkűség ide vagy oda, az uralkodó bölcsebben jár el, ha sajátja helyett mások vagyonával bőkezű.

„Ha igaz, hogy csak egy gonosz ember alacsonyodik le annyira, hogy az egyéni és közösségi gengszterizmus maximáit tanítsa, akkor rá vagyunk kényszerülve, hogy kijelentsük: Machiavelli egy gonosz ember volt” – mondja Leo Strauss. Persze ha mindez ennyire egyszerű lenne, Strauss sem írt volna sokszáz oldalas monográfiát a modern politikai gondolkodás egyik alapítójának tartott toszkán úriemberről.

Machiavelli a klasszikus politikai filozófia egyik legfontosabb központi témáját – milyen törvények, milyen államforma kedvez leginkább az emberi erény és jóság kibontakozásának – továbbgondolja, de elveti az antik szerzők törekvését, hogy megragadják a hibátlan kormányzás, a tökéletes államforma lényegét. Szemben például Platón utópisztikus, filozófusok által irányított, gyakorlati viszonyok között sohasem megvalósítható tökéletes államával (egyes elemeiben inkább lázálmával), Machiavellit a valóságos politika természete, a valós körülmények között alkalmazható megoldások érdeklik. Szerinte az ember csak akkor cselekszik jól és erényesen, ha rákényszerítik, egyébként mindenki csupán a saját egyéni boldogulását keresi, akár mások kára árán is. Az emberek nem jók, hanem „gonosz indulatúak”, például az adott szavukat sem tartják be, ezért a fejedelem is nyugodtan hazudhat – állítja.

Machiavelli szerint morál, erkölcs sehol sincs önmagától, létezésének előfeltétele egy olyan politikai berendezkedés, amely megengedi, bátorítja, vagy inkább megköveteli létét. Amíg ez a rezsim (legyen bármilyen államforma) nem létezik, a morál sem jelent semmit. Így az adott körülmények között elérhető legjobb politikai berendezkedés megalkotására törekvő politikust nem köti semmiféle erkölcsi szabály, és a dolgok természetéből fakadóan nem riadhat vissza semmilyen erkölcstelen tettől. Hiszen, véli Machiavelli, a mindenkori példaképet jelentő római köztársaság sem születhetett volna meg Romulus gyalázatos testvérgyilkossága nélkül.

Mindez korántsem jelenti azt, hogy Machiavelli – aki Nietzsche korai elődjeként műveiben azt pedzegeti, hogy a kereszténység szőrszálhasogató, a nagy tettekre és törekvésekre süket etikája hanyatlásba taszította az európai kultúrát – szerint bármilyen cél szentesítene bármilyen eszközt. Inkább, véli Leo Strauss, Machiavelli "csak" azt sugallja, hogy el kell választani az erényt a jóságtól. Ugyan a jóság, vagy legalábbis a jóság látszata fontos nyugodt körülmények között, az egyetlen igazi (bár az egyeduralkodók okulására írt A fejedelemben kevés szerepet kapó) cél, a közjó diktálta kényszerűség miatt rendkívüli helyzetekben olykor nem kerülhető el a legembertelenebb bűn alkalmazása sem. Vagyis a bűn bizonyos körülmények között nem ellentéte az erénynek, hanem társa a jó vezető eszköztárában. 

A fejedelem kijózanító olvasmány. Bár sorait olvasva sokszor háborog az emberben a jóérzés, mégis túl gyakran érzi úgy, Machiavellinek igaza van. Érdemes utána járni, hogy tényleg így van-e.

A fejedelem ingyenesen elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban, a Helikon Zsebkönyvtár sorozatban is megvehető egy ezresért a könyvesboltokban. Leo Strauss Thoughts on Machiavelli című munkája az archive.org oldalon érhető el teljes terjedelemben.