Tacitus számol be róla, hogy Nero uralkodása alatt Pedanius Secundus városkormányzót a saját rabszolgája gyilkolta meg az éj leple alatt. A római szokások szerint ilyen esetben - mivel senki sem sietett megelőzni a gyilkosságot vagy megvédelmezni urát  - elrettentésképpen a ház minden rabszolgáját ki kellett végezni korra és nemre való tekintet nélkül. Nem lényegtelen, ha tudjuk, a becslések szerint ekkoriban az itáliai társadalom akár 30-40 százalékát is rabszolgák alkothatták. Pedanius Secundus házában Tacitus szerint 400 rabszolga élt.

Ekkor azonban 

a sok ártatlant védelmező nép összecsődült, s valóságos zendülésre került sor; a senatust is összehívták, amelyben szintén voltak, akik a túlzott szigort elítélték, míg a többség semmi változtatást nem akart megszavazni.

A szenátus egyik tagja, Gaius Cassius szenvedélyesen érvelt az ősi törvény mellett:

Kit fog szolgáinak sokasága oltalmazni, ha Pedanius Secundust négyszázan nem védték meg? Kinek siet segítségére a háza népe, amely még megfélemlítve sem törődik veszedelmünkkel? 

A szenátor szerint a rómaiak régen sem véletlenül tekintettek gyanús szemmel rabszolgáikra, pedig akkor még jobbjára hozzájuk hasonló itáliaiakról volt szó, de "amióta idegen nemzetek vannak házunk népe között, kiknek mások a szokásai, idegen isteneket vagy semmit sem imádnak, ezt a zagyva tömeget csak megfélemlítéssel tarthatjuk féken". Példaként hozta fel a megfutamodó légiók kollektív büntetésére alkalmazott tizedelés szokását is, amely szerinte pontosan azért működött jól, mert nem volt tekintettel az egyes katonák hősiességére vagy gyávaságára.

Van valami méltánytalanság minden nagy példában, amit egyesek sérelmével szemben a köz haszna kárpótol.

Cassius ezzel meggyőzte a szenátust, ám a kivégzést nem lehetett végrehajtani, mert a tömeg a rabszolgák legtöbbjének "vitathatatlan ártatlansága" miatt "kövekkel meg tüzes csóvákkal" fenyegetőzött. Végül azonban az ekkor még a szenátussal összhangra törekvő Nero

rendeletben rótta meg a népet, és minden utat, amerre az elítélteket a vesztőhelyre vezették, katonai őrséggel záratott le. Cingonius Varro azt javasolta, hogy utasítsák ki Italiából a felszabadítottakat is, akik egy fedél alatt tartózkodtak. Ezt a princeps azzal akadályozta meg, hogy az ősi szokást, melyet a részvét nem enyhített, kegyetlenségből ne fokozzák.

Az idézett részletben Tacitus a törvény szigorának helyessége mellett érvelő Cassiust az általa oly megvetett arctalan tömeggel, a szertelen csőcselékkel állítja szembe. Bár nyíltan nem mondja ki, egy pillanatig sem vitás, melyik oldallal ért egyet. A régiek még tudták, mikor kell kegyetlennek lenni a köz javára, örököseikként csak akkor járunk el helyesen, ha ragaszkodunk a kijelölt úthoz, még ha ez olykor embertelenséget is jelent - sugallja.

A római társadalomban a fizikai erőszak sokkal inkább a mindennapok része volt, mint ma bármelyik liberális demokráciában a világ boldogabbik felén. Gondoljunk csak a nyilvános kivégzésekre, a gladiátorjátékokra, a többnyire folyamatos kisebb-nagyobb háborúkra, a fizikai fenyítésre, mint bevett nevelési és büntetési módszerre. Mindezt a rend velejárójaként ismerték, szemben velünk, akik számára a nyilvános erőszak a káosz, a kibillent normalitás jele.

Egyszerűen a római és a többi antik társadalomban a kegyetlenség és részvét határai teljesen máshol húzódtak, mint a mai nyugati, posztmodern, humanista elveket hirdető világban, ahol nincs halálbüntetés, a háború nem jár dicsőséggel, az idegenekkel és a mássággal szembeni tolerancia többé-kevésbé társadalmi norma, ahol az elesettekkel szemben tanúsított (keresztény gyökerű) részvét olyan erény, amelynek hiánya folyamatos magyarázatra szorul.

Bár a történetből kiderül, hogy az ártatlanokkal szembeni részvét nem volt idegen a kegyetlenségtől általában vissza nem riadó rómaiaktól sem, Tacitus után tizenhét évszázaddal az antik világ iránt rajongó, klasszika-filológus Nietzsche a modern ember elfajzásának okát pontosan a részvét érzésében, a természetes kegyetlenség hiányában látta. Róla fog szólni a következő posztom.