Tegye fel a kezét a kedves olvasó, aki az elmúlt pár évben akár egyszer is képes volt meggyőzni valakit a saját igazáról valamilyen erkölcsöt érintő kérdésben, legyen az a meleg házasság, abortusz, nők elleni erőszak, eutanázia, halálbüntetés vagy a menekültek befogadása/be nem fogadása. Gyanítom, hogy kevesen vannak ilyenek. Vajon miért? Tényleg értelmetlenek az erkölcsi kérdésekről szóló vitáink? És ha igen, miért próbálkozunk vele mégis újra és újra?
Képzeljük el, hogy egy kataklizma után, amelyért a tudományt teszi felelőssé a közvélemény, elpusztítják a tudományos műveket, szerte a világon bebörtönzik és kivégzik a tudósokat. Hosszú évekkel később ellenmozgalom indul a barbárság ellen, amely hatalomra jutva megpróbálja visszaállítani a tudomány eredeti rangját. A régi tudománynak azonban addigra csupán fragmentumai élik túl a módszeres pusztítást. A tudósok új generációja ugyan használja a fennmaradt régi fogalmakat, ám azok valódi jelentése szükségszerűen torzult az értelmet meghatározó kontextus elvesztése miatt. Bár itt-ott születnek kisebb eredmények, az „új tudomány” csupán képmása lesz a régi, valódi tudománynak, rendszerezhetetlen halmaza a töredékszerű tudásoknak, amelyek viszonyát egymáshoz képtelenség tisztázni. Mindezt ráadásul az új tudósok észre sem veszik, hiszen nem tudják, mit vesztettek el. Tovább használják a régi fogalmakat, tovább imitálják a tudományos kutatást és diskurzust, ám a tudomány fejlődése megreked, a jelenségek magyarázatában - racionális alap híján - egyre hangsúlyosabb lesz az irracionális elem.
Ezzel a példával indítja Alasdair MacIntyre Az erények nyomában című, eredetileg 1981-ben megjelent, mára klasszikus könyvét. A 89 éves skót gondolkodó tudományos pályája az 1950-60-as években a keresztény neveltetése ellenére eléggé keményvonalas marxistaként indult, könyvet is írt arról, miért jobb világmagyarázat a marxizmus a kereszténységnél. Ma azonban világszerte az egyik legnevesebb katolikus és felvilágosodás-ellenes filozófusként ismert.
Vissza az új tudományos példához: MacIntyre szerint valami hasonló kiüresedés történt az erkölccsel is. A legkézzelfoghatóbb tünete ennek, hogy képtelenek vagyunk széleskörű egyetértésre jutni a legtöbb, valamilyen morális kérdést is érintő témában. Ilyen például az abortuszról szóló sok évtizedes közéleti vita. Itt az egyik oldal nagyjából azzal érvel, hogy erkölcstelen kioltani egy emberi életet, legyen az hat hetes vagy hét éves, stb. A másik oldal legtöbbször a nők saját teste feletti önrendelkezési jogát tekinti megkerülhetetlennek. A két érvelés elemei azonban köszönő viszonyban sincsenek egymással, logikailag egyik sem tudja kioltani a másikat, ezért a racionális párbeszéd gyakorlatilag lehetetlen a kérdésről. Mindenki saját előzetes elképzelése, beállítódása, esetleg élettapasztalata alapján helyezkedik egyik vagy másik álláspontra - csupán imitáljuk a racionális vitát. Ugyanez a helyzet a halálbüntetés, az eutanázia, migráció, stb. esetében is. MacIntyre ezt nevezi az emotivizmus kultúrájának.
Az emotivizmus a 20. századi első felének, közepének népszerű filozófiai áramlata volt, egyik legismertebb képviselője Charles Leslie Stevenson (1908–1979), aki úgy gondolta, hogy az erkölcsi ítéleteknek nincsen semmiféle leírható racionális alapja, kizárólag érzelmi beállítódásokat fejeznek ki morális fogalmakba csomagolva. Amikor azt mondom, hogy "ez jó", az csupán annyit jelent: "nekem ez tetszik, úgy hogy csináld ezt". A "rossz" jelentése csupán az, hogy "nekem nem tetszik, ezért ne csináld ezt". (Ezt nevezik hurrah/boo elméletnek). Könnyen belátható, hogy ha ez igaz, akkor az erkölcsnek nincs semmi értelme. Stevenson nem is aratott osztatlan sikert az elméletével: amikor a negyvenes évek közepén megírta az erről szóló munkáját, gyakorlatilag kirúgták a Yale Egyetemről. Az emotivizmus, mint filozófiai áramlat mára többnyire érvényét vesztette, ám MacIntyre szerint ez semmit nem változtat azon, hogy lényegében a legtöbbször ma is emotivista módon gondolkodunk, miközben valamiért mégis szükségesnek érezzük, hogy úgy tegyünk, mintha bármilyen etikai kérdésben is képesek lennénk meggyőzni egymást racionális érvekkel.
Nem volt ez mindig így. MacIntyre a felvilágosodás programjának kudarcát hibáztatja az erkölcs körüli zavar kialakulásával. Lássuk, hogy miért. A klasszikus arisztoteliánus etika, amelynek keresztény tartalommal bővített változata egészen a korai felvilágosodásig meghatározó volt Európában, azon az alapon állt, hogy 1) az ember racionális lény, és 2) fundamentális ellentét van „az ember, ahogyan épp van”, és „az ember, amivé lehetne, ha megvalósítaná lényegi természetét” között. Utóbbi állapot elérése a racionális emberi élet célja, telosza. 3) Az etika az a racionális észen és tapasztalaton nyugvó tudomány és praxis, amely az erények vagy isteni törvények felmutatásával, valamint a hibák vagy bűnök tiltásával megfelelő eszközkészletet nyújt ahhoz, hogy az ember eljusson az első állapotból a másodikba, ahol élvezheti a teljességet, a racionális boldogsággal járó jót.
A felvilágosodás azonban élesen szembefordult az arisztotelészi hagyománnyal, mivel úgy vélte, hogy az ész semmit nem tud mondani az emberi élet céljáról, csak eszközökről képes beszélni, és az objektív világról, amely a fizikai vizsgálódás tárgya lehet. Pascal, Hume, Kant, Diderot és Kierkegaard bár különbözőképpen gondolkodtak az emberi természetről, de mind elvetették a gondolatot, hogy az embernek van olyan lényege, amely egyben célját is meghatározza. Ha viszont nincs lényegi emberi természet, nincs elérendő emberi telosz, racionális alapját veszíti az etika, amely immáron nem több, mint „kontextusuktól megfosztott parancsok egy készlete”. Mint az új tudomány a fenti példában. Valamennyire érzékelték ezt a felvilágosodás gondolkodói is, ám az új racionális alap kijelölésére törő próbálkozásaik – köztük a kanti maximák, így „a másik személy sosem lehet eszköz, csak cél” elve (miért is ne lehetne?) – kudarcot vallottak.
MacIntyre szerint a ma alkalmazott erkölcsi ítéletek tehát nem azért terméketlenek, mert eleve nem lehet racionális gyökerük (mint ahogy Stevenson gondolta), hanem azért, mert puszta nyelvi maradványai, lényegi tartalmuktól megfosztott eltorzult képmásai a klasszikus arisztotelészi-teista (keresztény) hagyományra jellemző etikai ítéleteknek.
Hogy létezik-e innen kiút? A következő posztban ez is kiderül.
