Az előző két bejegyzés a (poszt)modernitás erkölcsi zűrzavaráról szólt, korunk emotivista kultúrájáról (és az esetleges kiútról), amelyben nem létezik egységes mérce a cselekedetek, dolgok és életek értékének objektív megállapítására. Most egy lépést hátralépünk, visszatérve az alap kérdéshez: miért értelmetlenek az erkölcsről szóló vitáink? Lássunk egy olyan megoldást, ami szerint valóban értelmetlenek, de nem a felvilágosodás félresikerült filozófiai programja miatt, hanem egyszerűen azért, mert tényleg nem is lehetne másképp.

Először is, bár ez sorban a harmadik bejegyzés, amely az erkölcsről szól, eddig elmulasztottam adni egy definíciót arról, mi a fene is az az etika. Szerencsére a mostani poszt "tárgya", vagy inkább személye, Ludwig Wittgenstein egy 1929-es előadásában ezt is megtette, így kölcsönözhetek tőle: az etika arról szól, hogy felderítsük az élet értelmét; hogy megvizsgáljuk, mi teszi az életet érdemessé arra, hogy éljünk; hogy miként kell helyesen élni.

Wittgenstein, a 20. századi filozófiatörténet fenegyereke, egy bécsi mágnás család nyolcadik gyerekeként született. A család vagyonáról sokat elmond, hogy állítólag csak a Habsburgok voltak gazdagabbak náluk az egész Osztrák-Magyar Monarchiában. Valami mégsem stimmelt velük, mert bár a kor sok kivételes művésze volt visszatérő vendége a Wittgenstein-háznak (Mahler, Brahms, Rodin és Klimt is), a később filozófus testvérei közül hárman követtek el öngyilkosságot. Tizennégy éves koráig apja, aki önerőből vált az akkori világ egyik legnagyobb vagyonának birtokosává, otthon taníttatta saját elképzelései szerint, majd a neves linzi reáliskolába került, nem elképzelhetetlen, hogy Adolf Hitlerrel azonos osztályba, aki szintén ott tanult ekkoriban.

Huszonkét évesen iratkozott be a Cambridge-re, ahol hamarosan a híres filozófus, Bertrand Russell tanítványa lett. Állítólag eleinte elég pocsékul tudott angolul, de visszautasította, hogy németül beszéljenek vele. Russell egy levélben azt írta róla az ismeretségük kezdetén: "Makacs és önfejű, de azt hiszem, nem hülye". Később már egyszerűen példátlan zseniként emlegette, aki hatalmas hatást gyakorolt rá. Fura kapcsolatukra jellemző, hogy Wittgenstein egy idő után meggyőzte mentorát, hogy ő, mármint Bertrand Russell, a nevezetes logikatudós, egyszerűen nem elég okos a logika problémáinak megoldásához, de még csak a megfelelő erkölcsi tartása sincs meg hozzá. Szép kis alkotói válság lett ebből Russell számára. Közben Wittgenstein elvonult egy norvég halászfaluba a logika nagy problémáin agyalni, majd elkezdte szétosztogatni az időközben megörökölt vagyonát.

1914. augusztus elején önként jelentkezett az osztrák-magyar hadseregbe. Végigharcolta az első világháborút, az orosz és az olasz fronton is kitüntették. Magyar életrajzírója, Nyíri Kristóf szerint Wittgenstein megnyugvást talált a háborúban, mert bár szenvedett eleget (többször megsebesült), "a frontszolgálat külső kényszerei éppenséggel enyhítették belső kényszerességét", "a csatazaj közepette a lelki vívódás hangja halkabbá lett". Ezekben az években írta meg két legfontosabb műve közül az elsőt, a Logikai-filozófiai értekezést (Tractatus Logico-Philosophicus).

A Tractatus furcsa olvasmány. Elsőre - nekem - teljesen értelmetlen volt, de másodszorra és harmadikra is. Nagyjából ötödik olvasásra kezdtem, azt hiszem, legalább kapizsgálni, hogy mit akart Wittgenstein mondani. (A könyvnek egymásnak eléggé ellentmondó értelmezései léteznek, szóval nem én vagyok teljesen ökör). A kőkemény matematikai-logikai spekulációkat kellő előzetes tudás nélkül továbbra se értem, talán majd egyszer.

A rövid, tárgyilagos, számozott tételekre bontott műben Wittgenstein a gondolkodás-nyelv-világ hármasának viszonyát próbálja új alapra helyezni. Szerinte a világ nem a világban található objektumok (tárgyak vagy dolgok) összessége, mint ahogy Arisztotelész óta nagyjából mindenki gondolta, hanem a világban fennálló összes tényeké. Gyakorlatilag a világ egy lista, amelyen az összes lehetséges tény egyenértékűként szerepel, nincs hierarchia köztük (ez az egyenértékűség még fontos lesz). Minden összetett jelenség lebontható ilyen egyszerű, rövid tényekre. A tények elme által alkotott logikai képe a gondolat, vagyis nem létezik alogikus gondolat, minden, ami elgondolható, logikus, tehát lehetséges is. A nyelv, a beszéd egyetlen feladata, hogy leírja a tényeket, illetve a tényeknek a gondolkodásban megjelenő képét.

A probléma itt rejlik: a nyelv saját belső logikájától hajtva tökéletlenül, pontatlanul képes csupán ellátni a feladatát. Bonyolítja a helyzetet, hogy Wittgenstein szerint "a nyelvem határai jelentik a világom határait", vagyis a nyelv egyfajta börtön képez a gondolkodásunk számára. Ráadásul ezek a határok egybe esnek a szubjektummal (az "Én"-nel) is. Az Én ugyanis nem a világban létezik, hanem maga a valóság határa. Ezért van az, hogy egy boldog ember világa teljes mértékben különbözik a boldogtalan emberétől. Maga a világ nem megváltoztatható, a jó- vagy rosszakarat csakis a valóság határát, vagyis engem képes megváltoztatni. Az Én tehát maga a metafizika megtestesült tárgya, a látható-megfogható, vagyis Wittgensteinnél inkább a leírható világon túli valami. De mivel az Én nincs a világban, nem tény, ezért a nyelvvel nem is lehet kifejezni, része a misztikumnak, az afelőli csodálkozásnak, hogy a világ (és a határa, én) egyáltalán létezik.

Azonban mivel a nyelvnek csak a világ részét képező tények leírására szabadna szorítkoznia, ezért mindenről, ami nem kapcsolható ilyen tényekhez, egyszerűen értelmetlen (logikán túli) beszélni. "Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell" - ez a Tractatus utolsó mondata, amellyel Wittgenstein tulajdonképpen az egész filozófia, sőt, saját művének értelmetlenségét is állítja. Ebbe a körbe, amelyről hallgatni kell, tartozik tehát a tágan értelmezett misztikum, de az etika is.

Wittgenstein szerint ugyanis ha létezne egy olyan könyv, amelyben az egész világ leírása szerepelne, a világ tényeinek összessége, nem lenne köztük egyetlen etikai kijelentés sem. Egy gyilkosság összes fizikai és pszichikai részletének leírása végső soron nem különbözne minőségben annak a leírásától, hogy lehull egy kő. A két tény egyenrangú lenne, nem lehetne köztük jó-rossz koordinátarendszerben leírható hierarchia. Az egyik tény pontosan olyan, mint a többi. Mivel a világ tényei közt nincs olyan mérce, amivel mérhető lenne a tények etikai minősége, a logika szabályait tiszteletben tartva nem tudjuk azt mondani egy tényre, hogy jó vagy rossz.

Ilyen értelemben értelmetlen az etika Wittgenstein szerint, nem azért, mert puszta hülyeség volna, és nem is azért, ahogy azt az emotivisták gondolták, mert minden erkölcsi kijelentés csak a beszélő saját álláspontját, kényét-kedvét hivatott alátámasztani. A misztikum ugyanis bár nem elbeszélhető, megmutatkozik - a képzőművészeti alkotásban, a költészetben, a zenében vagy akár a vallásos hitben is. Ha az etikáról vagy a vallásról beszélünk, a tudásunk nem fog gyarapodni, mégis, maga a szándék, a nyelv határainak feszegetése tanúskodik az ember egyetemes vágyáról, hogy mégis mondjon valamit az abszolút jóról vagy az élet értelméről. "Az életem árán sem tenném ezt nevetségessé" - zárja az etikáról szóló előadását Wittgenstein, és tudjuk, hogy ő, aki egész életét a nyelv, a kifejezés erejének lehető legtisztességesebb és legpontosabb használatának ("Ami egyáltalán elmondható, az világosan is elmondható") kutatására tette fel, komolyan gondolja, amit mond.