Az olvasónak per definitionem igaza van, még akkor is, ha nincs igaza. (EP)

Fantasztikus Könyvtár

15. Mellékszereplők - Lengyel Péter betiltott regénye

2018. június 23. - Trigo

A "Péterek nemzedéke" ma talán legkevésbé ismert szerzője Lengyel Péter. Pedig a kritika egy szinten emlegeti a "többiekkel", Nádassal, Esterházyval, 2010-ben megkapta a Kossuth-díjat is. Lengyel Péter azonban 25 éve nem jelentetett meg új könyvet, hosszú ideig interjút sem adott. Alakját ezért egyfajta titokzatosság veszi körül, ami az elmúlt években egyre inkább felejtésbe fordult. Nemrég azonban ismét felbukkant, és ez jó alkalom arra, hogy elővegyük a Mellékszereplők című regényét.

A Mellékszereplők tíz év késéssel jelent meg 1980-ban. Betiltották. Hogy mi lehetett a cenzúra problémája a könyvvel? Nehéz megmondani*, mert a Mellékszereplők nem rendszerellenes regény. Vagy legalábbis nem úgy. Szereplői nem kifejezetten a rendszer áldozatai, nem forradalmárok, igaz olykor disszidálnak. (De néha vissza is jönnek.) Bennszülöttként teljesen természetesnek, magától értetődőnek tekintik a kommunista pártállami valóságot. Ennek a valóságnak a része persze 1956 is - valahol itt rejtőzhetett a betiltás mozgatórugója. Az, hogy mennyire nyomorúságos, rút hely volt az 1950/1960-as évek Magyarországa, teljesen mellékesen derül csak ki, ahogy a főhős Madaras emlékezetének feltárásában egyre messzebb jutunk.

Madarasról egyébként sokáig alig tudunk meg valamit, a középpontban nem ő, hanem főiskolai barátai, ismerősei állnak, az egymással összegabalyodó, alig kibogozható életük. Egy apátlan, anyátlan nemzedék keresi a helyét a világban, törtet és kallódik, próbál megkapaszkodni, vagy éppen csak megúszni mindent. A felnőtté válás ára végül a jóvátehetetlen elhidegülés egymástól, az évtizedek múltán is sajgó apró sértések, az érzés, hogy reménytelenül adósai vagyunk életünk egy-egy mellékszereplőjének, akiket elkoptatott mellőlünk az idő, a távolság vagy a dolgok megszokott, könyörtelen rendje. 

Remek könyv, kutassátok fel, amíg még van elérhető példány, és nem 10 ezerért adják antikváriumban, mint Gion Nándor regényeit.

 

* Talán a betiltásban szerepe lehetett annak is, hogy egy diktatúra, hiába állítja magáról az ellenkezőjét, sosem következetes. Mindig a Nagy Közös Cél - például a szocializmus építése - felé tör, azonban ez a mozgás minden esetben gellert kap a nomenklatúra ilyen-olyan rangú funkcionáriusainak egyéni érdekein, a nagy közös cél részének hitt következetlen döntésein. Lengyel regénye első körben talán pont egy ilyen kontraproduktív döntés miatt nem jelenhetett meg. Kontraproduktív, hiszen mivel betiltották, majd mégis engedték kiadni, mindenki úgy olvasta, hogy kereste benne a betiltás okát. Vagyis rendszerellenes szöveg lett belőle, még ha eredetileg nem is annak készült.

14. Vér, ondó, ókori Róma. Harald Voetmann: Plinius ​szerint a világ

2018. június 14. - Trigo

A Könyvhéten általában az 500 forintos kötetekre szoktam vadászni, egész szép gyűjteményem van már a kiadók által így kiszórt könyvekből. Főleg a világirodalom esetében működik jól ez a módszer: mivel legtöbbször csak a leghíresebb, legmenőbb külföldi szerzőket ismerjük, a többiek minőségtől függetlenül nehezen eladhatóak, ezért ezekből a könyvekből sok példány marad a kiadók nyakán. Idén az egyik kedvenc kiadóm, a Typotex standjánál kutattam, és találtam rá a dán Harald Voetmann magyarul 2012-ben megjelent regényére, amelynek főszereplője a híres-nevezetes ókori szerző, idősebb Plinius. 

A sorozat, amelyben a könyv megjelent, a Science in Fiction címet viseli, és a regény, ehhez méltón, ügyesen vegyíti a fikciót az ismeretterjesztéssel: sok-sok mai szemmel hol megmosolyogtató, hol mélyenszántó részletet tár az olvasó elé az idősebb Plinius Naturalis Historia című, a teljes természet átfogó leírására törekvő gigantikus enciklopédiájából, amelyeket aztán fikciós elemként az ókori szerző, vagy unokaöccse és örököse, ifjabb Plinius kommentál történeteivel, gondolataival és emlékeivel. Harmadik szálként pedig a szerencsétlen sorsú, lelki nyomorék írnok-rabszolga, Dioklész narratívája került a regénybe. Ráadásnak a kötet végén szerepel az ifjabb Plinius két valódi levele, egyikben Tacitusnak meséli el az idősebb Plinius halálát, amelyet a Vezúv híres, Pompeiit is elpusztító kitörése okozott Kr.u. 79-ben. Ez a levél máig az egyik legjobb írott forrás a természeti katasztrófáról.

1_1.jpg

A három szál rövid szövegei laza dialógust folytatnak egymással, moziakszerű, olykor groteszkbe forduló, keserű, mégis szórakoztató (a vicces erős kifejezés lenne) képet festve az önmagát a civilizáció bástyájának tekintő ókori Rómáról, amelynek nyers kegyetlenségére alig-alig tud felkészülni a posztmodern ember. Voetmann klasszika-filológusként tudja, és maximálisan ki is használja ezt, miközben jól adagolt kíméletlenséggel rángat végig néhány szinte bestiális jeleneten. A szerző világában az emberi szenvedést - amelynek jelentős része magának a szenvedés határtalanságának biztos tudataából fakad - szinte semmi sem enyhíti, a nemiség, a szexuális vágy csupán irdatlan teherként nyomja a főszereplők vállát. Jó példa erre a jelenet, amelyben idősebb Plinius szüzessége elvesztéséről mesél: először végig kellett néznie, amint hullakereskedő apja példamutató szándékkal meghág egy erre hívott rabszolganőt, majd rögtön utána ő következhetett, kötelező jelleggel.

A regény nagy erénye, hogy teljesen idegenként festi meg a megannyi doku- és játékfilm, sorozat, játék és könyv miatt ismerősnek hitt antikvitás világát. Nincs napfényes Itália, csak sötét és nyirkos belterek, a tenger nem a homéroszi derű hordozója, csupán egy másik hely a prostituáltak lakta nekropolisz mellett. Bűz, vér és más testnedvek mindenütt. A végén pedig marad a nyugtalanító érzés, hogy ez a regényből áradó nehezen felmérhető idegenség, ez a pengeélen táncoló, végtelenül barbár civilizáció, valahonnan mégiscsak ismerős.

13. Az abortusz, mint morális probléma

2018. június 08. - Trigo

Az elmúlt hetekben a témában kiírt ír népszavazás miatt ismét fellángolt a vita itthon az abortusszal kapcsolatban. Egyes szerzők már remegnek előre a magyar szabályzás esetleges szigorításától, csodálatos vívmányként ünnepelve a magzatelhajtást, mások az életvédők oldalán állva jegyzik meg, hogy nagyon nincs minek örülni a népszavazás eredményét látva. Ebben a posztban egy (legjobb tudomásom szerint) új megközelítést vázolok fel az abortusz, mint morális probléma megítéléséhez.

Az abortusz kérdésével kapcsolatban alapvetően két álláspont létezik, az életvédő ("konzervatív") és döntéspárti ("liberális"), illetve harmadikként egyfajta "mérsékelt" viszonyulás, ami az első kettőnek az átmenete, kombinációja. Az életvédő álláspont legmélyén az az elképzelés áll, hogy a magzat a fogantatástól kezdve emberi lény.  John T. Noonan ezt úgy fogalmazta meg, hogy "ha emberi szülőktől fogantál, ember vagy". Az orvostudomány szerint a terhesség első heteiben a magzat még csupán sejttömörülés, amelyben fokozatosan alakulnak ki az emberinek tartott életfunkciók. Az életvédők viszont azt hangsúlyozzák, hogy lehetetlen orvosi értelemben meghatározni, pontosan mikortól számít a magzat emberi személynek. Ezért a legbiztonságosabb, ha a lehető legkorábbi időpontot, magát a fogantatást tekintjük az emberi élet kezdetének.

A döntéspárti álláspont általában kétféle érvet foglal magába. Az első szerint a nőnek erkölcsi joga van dönteni a saját testét érintő kérdésekben. Ez a jog szerintük erősebb, mint a magzat élethez való joga, amely csak potenciális, vagyis ugyan a magzat magában hordozza a személlyé válás lehetőségét, de még nem az, ellentétben az anyával. Tehát ha az anya élete veszélybe kerül a terhesség miatt, vagy akár valamilyen személyes, gazdasági, társadalmi ok miatt nem kívánja kihordani a magzatot, joga van a terhesség terminációjához. Az érv radikálisabb formája az a feminista szerzőkre jellemző álláspont, amely az abortusz bármiféle szabályzását a nők magánéletébe való beavatkozásnak értékeli. A második érv szerint az abortusz minden korban a születésszabályzás megkerülhetetlen eszköze volt, tilalma pedig súlyos következményekhez vezet, lásd Ceausescu Romániája. Létezik még az a vélemény is, amely szerint az abortusz az "alapvető emberi jogok" körébe tartozik. Miért is ne, hiszen az emberi jogok nem csakúgy lepottyantak az égből: emberi jog az, amit valamiféle konszenzusra hivatkozva annak nevezünk. Ez abból a szempontból viszont nem túl épületes érv, hogy a morális problémát egyáltalán nem oldja fel, csak az emberi jogok gránitszilárdságú  fala mögé tuszkolja.

Az abortusz jogi szabályzása számos országban, így Magyarországon is a "mérsékelt" álláspontot követi. Ez többnyire arról szól, hogy egyrészről elismeri a magzat élethez való jogát, de csak egy eléggé önkényesen meghúzott határtól kezdve (pl. 12. hét). Másrészt a határt megelőzően, és bizonyos körülmények fennállása esetén (az anya élete veszélyben, fogyatékosság, stb.) a mérsékelt álláspont szerint az abortusz elfogadható.

És akkor egy éles váltással térjünk át John Rawlsra. A Harvard politikai filozófiával foglalkozó egykori professzorát a 20. század legfontosabb elméleti szerzői között szokták emlegetni, mind a liberális, mind a szociáldemokrata társadalomelmélet fontos forrásként tekint munkásságára. Rawls onnan indít, hogy leszögezi: az egyének személyes képességei és tulajdonságai, valamint az ezek közti különbségek kizárólag a véletlennek köszönhetőek. Az egyéni tulajdonságokat, képességeket elméletben vissza lehetne ugyan vezetni a genetikai adottságokra vagy a társadalmi közegre (család, rokonok, tanárok, iskola, barátok, stb.), de mindez igazából lényegtelen. Ugyanis akármilyen okos vagyok, nem én választottam sem a genetikai kódomat, sem a családomat. Mindkettő szerencse kérdése. Akárcsak a sajátomnak gondolt sikereim és érdemeim, amelyek az eszemből fakadnak. (Ez a következményeit tekintve eléggé radikális gondolat az egyetemeken kívül nem lett túl népszerű az az "amerikai álom" hazájában. Obama egy 2012-es beszédben rawlsi szellemben azt mondta, hogy "ha sikeres vagy, nem magadnak köszönheted". Darabokra szedték érte.) De hogyan jön ez az abortuszhoz? Két bekezdés, és ígérem, kiderül.

Ha az egyéni érdem a puszta szerencse birodalmához tartozik, akkor a társadalmat nem szabad arra az elképzelésre építeni, hogy a jobbaknak (okosabbaknak, szorgalmasabbaknak, stressztűrőbbeknek,  magasabban iskolázottaknak, vonzóbbaknak, stb.) több jár - mondja Rawls. Kiket kell akkor támogatni? Kik legyenek a kedvezményezettjei az állami politikának, adórendszernek, újraelosztásnak? Rawls szerint az igazságos válasz a legkevésbé kezdeményezett réteg. Nem tesz hitet sem a kapitalizmus, sem a szocializmus mellett (1971-ben járunk, ekkor jelent meg A Theory of Justice című mára klasszikus műve), csak annyit állít, hogy a politikai-társadalmi-gazdasági berendezkedésnek ezt az elvet kell szem előtt tartania.

Számunkra a fontos ebből az egészből most az, hogy Rawls miként igazolja morális síkon a legszegényebbek támogatásának elvét. Mint mondja, az emberek politikai-társadalmi kérdésekben általában saját társadalmi státuszukat alapul véve döntenek. Ezért egy gondolatkísérletre hív: képzeljük el, hogy egy társadalom fele rabszolga, a másik fele szabad. Szeretnénk ebben a társadalomban élni, ha nem tudjuk, rabszolgának vagy szabadnak fogunk-e születni? A mögöttes gondolatmenet lényege, hogy ha az embereknek a tudatlanság leple ("veil of ignorance") mögül kell dönteniük politikai vagy társadalmi kérdésekben, kénytelenek saját vélt vagy valós társadalmi, vagyoni, politikai érdekeik helyett pusztán morális alapon választani. Rawls szerint, ha az embereknek anélkül kell dönteniük, társadalmuk a szegényeket vagy tehetősebbeket (pl. középosztályt) támogassa-e nagyobb erővel, hogy tudnák, ők maguk szegények vagy tehetősek, tiszta morális alapon a szegények támogatását fogják választani. 

Hasonló gondolatkísérletet alkalmazhatunk az abortusz kérdésére is. Képzeljük el egy pillanatra a helyzetet, hogy mindannyian 10-11. hetes magzatok vagyunk (mint ahogy egyszer voltunk is), egy olyan országban ahol 100 élveszületésre 31 terhesség-megszakítás jut (Magyarország, 2017-es adat). Anélkül, hogy tudnánk, egészségesnek vagy betegnek, nőnek vagy férfinak, tehetős vagy szegény, cigány vagy nem cigány családba, zseninek vagy Down-kórosnak fogunk-e születni, támogatnánk-e az abortusz lehetőségét? 

Komolyan, Budaházy Eddától függetlenül.

12. Mit jelent a szabadság?

2018. május 26. - Trigo

A magyar társadalom súlyosan polarizált és szélsőségesen individualista: nem bízunk sem egymásban, sem az intézményeinkben, politikailag szélsőségesen megosztottak vagyunk minden lényegesebb kérdésben, nincsenek közösségeink, sem közösen vallott értékeink. Mindez rányomja a bélyegét a szabadságról alkotott képünkre is. Sok honfitársunk számára ma a szabadság annyit jelent, hogy 1) szavazhat, 2) szabadon mehet ahová akar, és 3) szabadon és nyilvánosan beleszólhat mások életébe. Hiszen mindenki jobban tudja, miként kéne a másiknak a gyerekét nevelnie, vagy kutyát tartania, stb. Éppen ezért talán nem érdektelen felidézni, hogy mit gondolt a szabadságról John Stuart Mill (1806-1873), a klasszikus liberalizmus legfontosabb ideológusa.

Mill szerint a régebbi korokban a szabadság csupán valamiféle jogi védettséget, immunitást jelentett bizonyos személyek vagy csoportok (például nemesek) számára a politikai vezetőkkel szemben. Ekkor még az alattvaló szükségképpen ellentétes helyzetben volt az uralkodóval szemben, akinek a hatalmát egyfajta szükséges, ám veszélyes fegyvernek tekintették, amelyet nem csupán külső ellenséggel szemben használhat, hanem saját alattvalóival szemben is.

Mindez megváltozott a 18-19. századra, amikor terjedni kezdett a demokratikus köztársasági államforma, ahol az állampolgárok választanak maguk közül felelős (= számon kérhető) vezetőket. Innentől kezdve sokak szemében a nép/nemzet saját uralkodójává vált, így nem volt többé szüksége védelemre a hatalom, vagyis saját akaratával szemben. Azonban ez a felfogás könnyen vezethet a "többség zsarnokságához", hiszen bár a választott vezetőket "csak" a többség választja meg, hatalmuk mégis kiterjed a teljes népre, köztük akár olyan egyénekre és csoportokra is, akiket az adott hatalom hátrányosan érint. Mint Mill fogalmaz, a sokat emlegetett önkormányzatiság egyébként sem azt jelenti, hogy mindenki önmagát kormányozza, hanem azt, hogy minden egyén alá van vetve az összes többi egyén akaratának. Ráadásul nem csupán a politikai hatalom lehet zsarnoki, hanem maga a társadalom is, amely a törvények és a közvélemény révén kollektív kontrollt gyakorol a társadalmat alkotó egyének felett a vélemények, vélekedések, ideálok, hitek és érzések terén. Mill szerint a társadalmi zsarnokság sokkal félelmetesebb lehet, mint a politikai elnyomás sok formája, mivel kevesebb lehetőséget ad a menekülésre, sokkal mélyebben érinti a mindennapi életet, és "magát a lelket taszítja szolgaságba". Ezért a választott elöljárók hatalmaskodása elleni alkotmányos, jogi védelem, vagyis a demokratikus államforma önmagában nem elég a szabadsághoz, hanem határt kell szabni a társadalom, a közvélemény beavatkozásának is az egyének életébe.

De hol húzható meg a határ a jogos és jogtalan beavatkozás között? Meddig terjed az egyén szabadsága, szuverenitása? - teszi fel a kérdést Mill. A válasza az úgy nevezett kárelv, amely szerinte tökéletesen alkalmas rá, "hogy szabályozza a társadalomnak az egyénnel szemben alkalmazott ellenőrző és kényszerítő tevékenységét, akár jogi büntetés keretében kimért fizikai erőszak, akár a közvélemény erkölcsi kényszere ennek az eszköze".

Az elv következő: mások kárának megelőzése az egyetlen cél, amelynek érdekében jogosan lehet beavatkozni a civilizált társadalom bármely tagjának cselekvési szabadságába. Az egyén mások által vélt vagy valós fizikai vagy erkölcsi érdeke, tűnjön az bármilyen jogosnak is kívülről, nem elég ok a beavatkozásra. "Önmaga felett, saját teste és tudata felett, az egyén az uralkodó" - szögezi le Mill.

Nézzünk pár egyértelmű példát. 1) Ha Józsi heti hét napon reggel héttől este 10-ig iszik, és közben nem bánt senkit, az kizárólag Józsi baja. Sem törvénnyel, hatósági eljárással vagy a közvélemény nyomásával nem szabad arra kényszeríteni, hogy ne igyon. Ha viszont Józsi eközben veri a feleségét, vagy elhanyagolja a gyerekei szükségleteit, a feleség és a gyerekek védelme fontosabb, mint Józsi szuverén egyéni joga egész nap beállva hempergőzni 2) Azt gondolom, hogy a gyerekem autista lesz az oltástól, ezért nem adatom be a kötelezőket sem. Bár jogom van azt hinni, amit csak akarok, mások is hisznek a csillámpóniban, de akkor sincs jogom a gyerekem, sőt a vele egy közösségbe járó gyerekek egészségét veszélyeztetni a megalapozatlan vélekedésemből fakadó döntésemmel. Nem a vélekedésemmel, az az enyém. A közösségre is vonatkozó cselekedetemmel.

És akkor két talán nem annyira egyértelmű, de némi erkölcsi és demokratikus érzéssel feloldható helyzet: 1) Szeretem a kutyákat, és azt gondolom, hogy a szomszéd egy büdös állatkínzó, amiért képes télen kiengedni a kertbe a kutyát kutyapulóver nélkül. Mivel a szólásszabadság nagyon fontos (Mill szerint az emberek közti véleménykülönbség szabad kifejezhetőségénél alig van lényegesebb dolog), ezért természetesen jogom van érvekkel meggyőzni a szomszédot az igazamról. Sőt, írhatok cikket az újságba, amiben általánosságban a kutyapulóver fontossága mellett érvelek. Azonban, ha van bennem némi jóérzés, nem szervezek a Facebookon mozgalmat a szomszéd állatkínzóként való kipellengérezésére, így próbálva kényszeríteni, hogy a saját pénzéből vegyen kutyapulóvert. 2) Ugyanígy nem kezdek online vagy offline keresztes hadjáratba, ha szerintem Julika tönkreteszi a gyereke életét azzal, hogy csak félévig szoptatja, vagy ellenkezőleg, merészeli még két és fél évesen is mellre venni. Bár, ha vagyunk egymással olyan kapcsolatban, megoszthatom a véleményemet, de ne legyek meglepődve ha elhajt a fenébe. Ugyanis olyan dologba pofázok bele, ami nem tartozik a közösségre, és rám sem. "A csak jót akartam" nem ér, mert nem igaz.

Lehetne tovább is sorolni, de talán érthető: nem kényszeríthetem a másikat közösségi vagy egyéni nyomással saját elvei, ízlése, preferenciái, hite, gondolatai, véleménye feladására. A társadalom csak akkor helyezhet nyomást az egyénre, ha annak életvitele, döntései és cselekvései károsak mások szabadságára, életére, vagyonára vagy egészségére nézve. Mill egyértelműen fogalmaz: "az egyetlen szabadság, amely megérdemli ezt a nevet, az, ha mindenki a saját módján törekedhet a saját érdekére, egészen addig, amíg nem próbáljuk megfosztani a másikat attól, ami az övé". Nem nehéz felfedezni ezekben a szavakban a "láthatatlan kéz" elméletét, amelyet Adam Smith alkalmazott a gazdasággal kapcsolatban. Ha mindenki a saját anyagi, spirituális, mentális jólétére törekszik, és azt úgy teszi, hogy közben nem árt másoknak, az egész társadalom jobban jár.

Persze ez csak az elmélet. A gyakorlatban sokszor sokkal nehezebb meghatározni az egyén és közösség szuverenitásának határait (lásd például a gyerekeutanázia vagy az abortusz kérdését). Nem beszélve arról, hogy sokak (többnyire balosok) szerint Mill elmélete túlságosan konzervatív. Legalábbis abban az értelemben, hogy mindig az adott gazdasági-társadalmi viszonyokat, a status quo-t veszi alapnak. Például azt mondja, hogy bár jogunk van azt a véleményünket terjeszteni a sajtóban, hogy a gabonakereskedők szándékosan éheztetik a szegényeket az árak feltornászásával, de ugyanezt nem harsoghatjuk az éhező szegények összegyűlt tömegének egy gabonakereskedő háza előtt, mert ha a szavaink hatására felgyújtják a házat, bizony kárt okoztunk. Ugyanígy nehéz lenne az elméletéből kiindulva a szegények javára történő társadalmi újraelosztás jogossága mellett érvelni.

De Mill talán nem is ezért fontos, hanem azért, hogy észrevegyük: a demokrácia önmagában nem biztosítéka az egyéni szabadságnak, ahhoz sokkal több kell. Például józanság, önmérséklet és kellő kritikai érzék saját véleményeink szilárdságával és másokra is vonatkozó érvényességével szemben.

(A poszt megírásához Ian Shapiro Moral Foundations of Politics című online kurzusát használtam)

11. Mikor erkölcsi kötelességünk szembeszállni a fennálló hatalommal?

2018. május 16. - Trigo

A történelem során számos gondolkodó foglalkozott a kérdéssel, hogy milyen körülmények között legitim az alattvalók, polgárok ellenállása az államhatalommal szemben. Ebben a posztban a politikai liberalizmus egyik atyja, John Locke elképzeléseiről lesz szó.

Általában évente egy alkalommal végigpörgetem a Coursera online kurzuskínálatát, és többnyire találok is olyat, amit szívesen kipróbálok. Nemrég a Politika erkölcsi alapjai címűbe kezdtem bele. A Yale egyik magas rangú professzora, Ian Shapiro tartja, aki elképesztően közérthetően és mégis sokrétűen, mély összefüggésekre rámutatva magyaráz. Ebben a posztban többnyire az ő gondolatait követem.

John Locke (1632-1704) értekezéseiben egy bizonyos Sir Robert Filmer nézeteivel vitatkozva fejti ki álláspontját a politikai kormányzatról. Filmer a korabeli abszolutista államforma lelkes ideológusa volt, aki úgy vélte, hogy az uralkodók egyenesen Ádámtól származtathatják örökletes legitimitásukat, egyébként pedig minden ember természetszerűleg szolgának, másoknak (szülők, fejedelmek, királyok, stb.) alávetve születik és éli életét. Ezzel szemben Locke úgy gondolta, hogy a világot az emberiség közös tulajdonába adta Isten, ami azt jelenti, hogy minden ember szabad (nem függ más embertől), egyenlő és azonos jogok illetik meg. Ha pedig azonos jogok illetik meg, akkor azonos módon szólhat bele a politikai közösség ügyeibe is. Hiszen maga a politikai közösség is úgy született, mondja Locke, hogy az egyének önmaguk, tulajdonuk és békéjük védelme érdekében szabad elhatározásból összefogtak (társadalmi szerződés), és létrehozták az államot, amelynek elsődleges feladata az Isten által rendelt, és az értelem segítségével leszűrhető természetes erkölcsi törvények (természetjog) érvényesítése. 

Mi tartozik a természetjog körébe? A már említett, mindenkit megillető szabadság és egyenlőség, valamint mások élete, egészsége, szabadsága, tulajdona és egyenlősége megsértésének tilalma mellett az, hogy mindannyian a mindenható Isten teremtényei és ezért tulajdonai vagyunk. Szolgák, de különleges szolgák: mi magunk is képesek vagyunk új dolgok létrehozására. Ez a teológiai alapú elképzelés mély hatást gyakorolt a korai felvilágosodás, és benne Locke tudományfelfogására.

Ugyanis az, hogy az egyének beleegyezése adja a politikai legitimitás alapját, Locke és kortársai számára ugyanolyan bizonyítható tudományos ténynek számított, mint az, hogy a háromszög belső szögeinek összege 180 fok. Sőt, bizonyosabb tény volt, mint az, hogy az árapály jelenséget a Hold tömegvonzása okozza. Miért? A korai felvilágosodás gondolkodói úgy vélték, hogy csupán arról a tárgyról rendelkezünk kétségbevonhatatlan tudással, amit mi magunk teremtünk (workmanship). Ezért aztán kétféle tudomány létezik: az egyik bizonyítható, a másik nem. Bizonyítható a geometria, mert az ember hatalmában áll háromszögeket rajzolni. Nem bizonyíthatóak a természeti jelenségek, mert azok kizárólag Isten hatalmában vannak. Az ember a tömegvonzásnak csak a hatásait tudja megfigyelni, és következtetéseket levonni a feljegyzett mérésekből, a jelenség belső lényegét, esszenciáját nem érti. A politikai közösség viszont az emberek akaratának terméke, tehát ismerjük a belső lényegét, ezért az erről szóló gondolkodás bizonyítható tudomány. 

Visszatérve az államra: ha a politikai közösség eredendő célja az Isten által rendelt természetes törvények érvényesítése, akkor az az állam, amely megszegi a természeti törvényeket, illegitim. A rabszolgatartó állam illegitim, mert nincs tekintettel az emberek természetes egyenlőségére. A náci Harmadik Birodalom illegitim, mert sérti a haláltáborba küldött milliók egyetemes emberi jogait - a bűnözőket vagy a ránk támadó ellenséget leszámítva nem szabad elvennünk mások életét, szabadságát és tulajdonát. Az ilyen állammal szemben az egyénnek nem csak lehetősége, bizonyos esetekben akár kötelessége is a szembeszállás.

Kevésbé egyértelmű helyzetekben honnan tudhatjuk bizonyosan, hogy az állam átlépte a természeti törvények által szabott határt? Locke számára ez a probléma a Biblia értelmezésének kérdéséhez kötődik. Úgy vélte, ha mindenki szabad és egyenlő, akkor Isten mindenkihez közvetlenül és egyénileg szólhat a Szentíráson keresztül. Vagyis mindenki szabadon értelmezheti a Bibliát. A kérdés az, hogy mi történik akkor, ha például én egy szentírási szakaszon tűnődve arra jutok, a jelenlegi hatalom illegitim, mert szerintem lopnak, csalnak, hazudnak. Más viszont egy másik bibliai szakaszból ennek az ellenkezőjére jut. Locke szerint nincs olyan földi hatóság, egyház vagy papság, aki dönthet ebben a kérdésben: az értelmezés az egyén szuverén joga. (Locke a vallási türelemről írt levelében egyenesen azt mondja, hogy mindenféle hitelvet tolerálni kell, kivéve az ateizmust, mert az istentagadókat nem köti az eskü, a szerződés és hűség, valamint a katolicizmust és iszlámot, mert ezeknek a vallásoknak a követői külső tekintélyekhez kötik a véleményüket.)

Tehát Locke szerint, ha azt gondolom, hogy a hatalom illegitim, és morális kötelességem az ellenállás, az egyetlen dolog amit tehetek, hogy ellenállok. Függetlenül attól, hogy esetleg mindenki más mit gondol. Tehát, ha jó okom van rá, illegitimnek gondolhatok egy demokratikusan megválasztott kormányt is.  Ha esetleg a többség velem ért egyet, kitör a forradalom (vagy demokratikus választáson a fülkeforradalom), és leváltjuk a hatalmat. Ha nem, és mondjuk egy kora-újkori abszolutista királyság alattvalója vagyok, akkor elítélnek lázadásért, kibeleznek és kerékbe törnek a jónép okulására. A kötelesség az kötelesség, az élet meg úgyis rövid. Még mindig van esélyem a jutalomra a túlvilágon. Azért Locke nem biztat senkit arra, hogy ész nélkül szaladjon a falnak. Mivel a tét nagy, nem érdemes minden ötödik percben ellenállást kiáltani. Ha viszont az ember a visszaélések hosszú sorát tapasztalja, amelyek mindegyike ugyanabba az irányba, a természeti törvény megsértése felé mutat, akkor lépni kell - mondja, és ez a mondat, bizonyítva Locke utókorra vetett hosszú árnyékát, némi változtatással belekerült az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatba is.

10. Cáfolja-e az állatok és emberek szenvedése Isten létét?

2018. május 11. - Trigo

Létezik-e Isten? Nagyjából mindenki felteszi magának a kérdést életében legalább egyszer. Van, aki neveltetéséből, tapasztalataiból, személyiségéből fakadóan gyors választ tud adni, mások hosszú ideig, akár évtizedekig rágódnak a kérdésen megfogható eredmény nélkül. Ez a poszt arról fog szólni, hogy vajon a világban tapasztalható rossz, az emberi és állati szenvedés önmagában cáfolja-e Isten létét.

Kezdjük onnan, hogy ha valaki értelmes, tudományos igényű összefoglalást szeretne magyar nyelven arról, mit mond a kortárs filozófia Isten létéről vagy nem létéről, egyetlen könyvhöz tud nyúlni, Szalai Miklós Létezik-e Isten? című munkájához. Kell hozzá némi állóképesség, de megéri. Szalai hivatkozik egy bizonyos William L. Rowe 1979-es rövid tanulmányára, amelyet egyfajta alapszövegként tart számon a szakma, de a mondanivalója, azt hiszem, érthető mindenki számára, ezért az ő gondolatmenetét fogom követni. Előrebocsátom, hogy nem vagyok filozófus, nem végeztem filozófia szakot, minden, amit leírok csupán azt tükrözi, amit én felfogok az egészből.

Az elején érdemes tisztázni néhány alapfogalmat (Isten, teista, ateista). Teista az, aki hisz egy mindenható, mindentudó, örökkévaló és tökéletesen jó lény, azaz Isten létezésében. Ez egy olyan megfogalmazás, amely alkalmazható a monoteista vallásokban hívők többségére, bár nincs tekintettel a vallások, felekezetek közötti esetleges különbségekre, árnyalatokra. Végül ateista az, aki szerint nem létezik egy mindenható, mindentudó, örökkévaló és tökéletesen jó lény. (Ez nem jelenti azt, hogy - az ateista szó köznapi értelemben szemben - nem hihetne valamilyen isteni lény létezésében, amely nem mindenható, nem mindentudó vagy esetleg nem is tökéletesen jó).

Mindannyiunk számára egyértelmű, hogy a világban nagy mennyiségben találkozhatunk az emberi és állati szenvedés változatos formáival. Bár néhány fundamentalista keresztény/muszlim/zsidó számára vonzó válasz lehet, hogy Isten csak a bűnösöket bünteti a szenvedéssel, tudjuk, hogy ez nincs így: ártatlan gyermekek és állatok is szenvednek. Vagyis valamiképp - ha teisták vagyunk - meg kell próbálnunk összeegyeztetni a rosszat Isten létezésével. A katolicizmusban általában a szabad akaratot tartják a szenvedés gyökerének, vagyis hogy az ember tudatosan mondhat nemet Isten jó akaratára, és Isten ezt tiszteletben tartja. Azonban kérdéses, hogy ez minden helyzetre alkalmazható lenne, például egy leukémiás kisgyermek nagy valószínűséggel nem valaki szándékosan rossz választása (erkölcsi rossz) miatt szenved, hanem a természet részét képező bizonyos biológiai-kémiai folyamatok (természeti rossz) eredményeként.

Teistaként szintén állíthatjuk, hogy Isten nem csupán azért nem akadályozza meg a rosszat (vagy legalább a szenvedés egy részét), mert tiszteli a szabad akaratot, hanem azért sem, mert a rossz túlságosan szorosan összefonódik a jóval. A szenvedés, a rossz sok emberből jót, türelmet, együttérzést, segítséget vagy önfeláldozást vált ki. Rossz cselekedetnek emellett lehet jó eredménye is: például ha egy terroristát megölve, neki szenvedést okozva megakadályozunk egy sok áldozatot veszélyeztető támadást. Ha Isten közbelépne a terrorista érdekében, megakadályozva a szenvedését, még nagyobb vérontás lenne az eredmény. Tehát elképzelhető, hogy Isten azért nem lép közbe a világban tapasztalható szenvedés (vagy legalább egy részének) megakadályozása érdekében, mert azzal a jó kiteljesedését is veszélyeztetné, vagy esetleg még nagyobb szenvedést okozna vele.

Rowe két egyszerű alapállítást tesz:

  • 1. Léteznek a súlyos szenvedésnek olyan esetei, amelyeket egy mindenható és mindentudó Isten meg tudna akadályozni anélkül, hogy ezzel valamiféle nagyobb jó kiteljesedését gátolná, vagy még rosszabb szenvedést okozna a közbelépéssel.
  • 2. Egy mindentudó, tökéletesen jó Isten megakadályozna minden súlyos szenvedést, kivéve, ha ezzel még nagyobb rosszat okoz, vagy valamilyen nagyobb jó kiteljesedését gátolja.

Ha mindkét állítást érvényesnek fogadjuk el, akkor a logikus konklúzió az, hogy nem létezik egy mindenható, mindentudó és tökéletesen jó Isten, hiszen ha létezne, a világban tapasztalható szenvedés tekintélyes részét megakadályozná. Rowe szerint ez egy meglehetősen erős érv az ateizmus mellett. Ugyanakkor beismeri, hogy az 1. állítást nem lehet minden kétséget kizáróan bizonyítani, ugyanis ehhez fel kellene tudni térképezni a világ összes szenvedésének hátterét, okait és következményeit. Csak akkor lehetne kizárni, hogy Isten általi megakadályozásuk valóban nem vezetett volna-e még nagyobb szenvedéshez, vagy nem gátolta volna-e valamilyen nagyobb jó bekövetkeztét. Ez lehetetlen, viszont - mondja Rowe - a világunkban tapasztalható, értelmetlennek tűnő szenvedés mérhetetlen mennyisége és változatossága láttán mégis racionálisan megalapozott álláspont azt gondolni, hogy az 1. premissza helyes, és a teisták által elgondolt Isten nem létezik.

Rowe ateista, azonban barátságos ateista pozíciót foglal el. A barátságos ateista az, aki bár azt gondolja, Isten igazából nem létezik, de mégis elfogadja, hogy lehetnek olyan teisták, akiknek a hite Istenben racionálisan megalapozott. Hiszen nehéz elképzelni, hogy az elmúlt több ezer évben egyetlen Istenhívő sem volt, akinek jó racionális oka lett volna hinni. Ehhez a következő példát hozza: képzeljük el, hogy X-t látják a barátai felszállni egy repülőre. Később a repülő az óceánba zuhan, a becsapódás helyét átfésülő mentőakció pedig nem talál egyetlen túlélőt sem. X barátai racionálisan megalapozottan gondolhatják, hogy X meghalt a szerencsétlenségben. Ugyanakkor X számára, aki éppen a mentőmellényében hánykolódik az óceán közepén, ugyanilyen racionális azt gondolni, hogy (még) életben van.

Ugyanígy, egy teista megalapozottan gondolhatja, hogy bár az 1. és 2. is érvényesnek tűnő állítás, azonban más filozófiai, ontológiai, kozmológiai vagy etikai érvek, esetleg személyes vallásos tapasztalatai is azt támasztják alá, hogy Isten mégis létezik. Ebben az esetben 1. nem lehet igaz, vagyis nem létezhetnek a szenvedésnek olyan esetei, amelyet egy tökéletesen jó Isten megakadályozhatna anélkül, hogy ezzel még nagyobb szenvedést okozna, vagy gátolná valamilyen nagyobb jó bekövetkeztét.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a rossz léte, a világban tapasztalható szenvedés erős, és sokak számára jogosan meggyőző érv az ateizmus mellett, de mégsem teljesen perdöntő bizonyíték egy jóságos, mindentudó és mindenható Isten létezése ellen.

9. Mit tanulhatott Orbán Viktor egy vegán, buddhista meditációt űző zsidó történész könyvéből?

2018. május 05. - Trigo

Például azt, hogy a nem kormányzati (NGO, nálunk civil) szervezetek a szemünk előtt formálódó globális világbirodalom előmozdítói, és tevékenységük folyamatosan gyengíti a nemzetállamokat. De nem jobb a helyzet az emberi jogokkal, a multikkal és más hasonló multikulti dolgokkal sem.

Azt hiszem, megértettem, miért kedveli Orbán Viktor Yuval Noah Harari izraeli sztártörténész könyveit, akitől állítólag még találkozót is kért. Az emberiség történetét 500 oldalban összefoglaló, rendkívül olvasmányos 2014-es ismeretterjesztő bestsellert, a Sapiens - A Brief History of Humankind-ot olvasva több helyen is olyan szakaszokba futhatunk bele, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek a kormányzati kommunikáció egyes elemeire.

Nézzük mit mond Harari. Szerinte jól kimutatható tendencia a történelemben, hogy az idő előrehaladtával az emberek egyre nagyobb hányada éli életét különböző birodalmak (olyan politikai entitások, amelyek egyszerre több kultúrát, népet és nemzetet tartanak uralmuk alatt) alattvalójaként. Mindez a politikai, gazdasági és kulturális egységesedés irányába mutat: a birodalmak a történelem során egyre nagyobbak, erősebbek és kulturálisan egyre inkább homogének lettek. A birodalmak terjeszkedését általában valamilyen univerzális ideológia segíti és hajtja előre, legyen az valamely nagy vallás vagy más eszme, például az univerzális emberi jogok fikciója. (Hogy Harari mit ért fikció alatt, lásd a korábbi bejegyzésemben)

A 21. században a nemzetállamok teljesen visszaszorulóban vannak, mivel egyre többen gondolják úgy világszerte, hogy a politikai hatalom forrásának nem egy adott népnek vagy nemzetnek, hanem az egész emberiségnek kell lennie, és a politika egyik legfontosabb feladata a teljes emberi faj érdekeinek és jogainak védelme - mondja Harari. A nemzetállami világrendben ez nem volt így, az angol, francia, svájci vagy osztrák politikusnak kizárólagos feladata az angol, francia, svájci vagy osztrák állam és emberek érdekeinek képviselete - akár a többiek kárán is. Ráadásul Harari szerint az egységes világbirodalom irányába hatnak az olyan globális problémák, mint a klímaváltozás is, amelyet lehetetlen nemzetállami szinten megoldani.

Ma a világ ugyan még politikailag fragmentált, a nemzetállamok már nem képesek teljesen önálló gazdaságpolitikát folytatni (globális kapitalizmus), háborút indítani vagy viselni kizárólag saját érdekeik szerint (nemzetközi jog), vagy akár teljesen a saját tetszésük szerint alakítani saját belpolitikájukat. Ugyanis a nemzetállamok egyre védtelenebbek a globális pénzügyi machinációkkal, a multinacionális vállalatok érdekérvényesítésével, a nem kormányzati szervezetek tevékenységével szemben. Ma egy nemzetállamnak meg kell felelnie a nemzetközi pénzpiacok és a globális közvélemény kívánalmainak. A tőke, a munka és az információ irtózatos erejű hullámai alakítják át a világunkat, tekintet nélkül a határokra vagy az egyes államok véleményére - fogalmaz Harari.

Az izraeli történész szerint az új globális birodalom már épülőben van, etnikailag/nemzetileg kevert elitjét - hasonlóan a késő-római birodaloméhoz - csak a közös, globalizált kultúra és érdekek kovácsolják össze. Az értelmiségnek mindenütt választania kell: vagy lojális marad saját népéhez és államához, vagy a globális birodalom érdekében ténykedik. Harari azt mondja, egyre többen csatlakoznak a birodalomhoz.

Arra, hogy mindez miként csapódik le a Fidesz környékén, íme példaként a szebb napokat is látott Békés Márton pénteki cikke, aki szerint  "az antidemokratikus hatalomváltásokat korunkban egyre kevésbé a pacifikált katonák, mint inkább az agresszív +civilek+ hajtják végre",  a "stratégia" pedig "információs fölényt szerzeni, diszkurzív többséget létrehozni, narratív hatalmat építeni, főként a morális nyomásgyakorlás fokozásával". Békés szerint ezért "minden Soros-NGO nemzetbiztonsági kockázatot jelent, mivel a nemzetállammal ellenséges, külföldi érdekeket képviselő ügynökszervezetként működik [...] A végső cél nem más, minthogy a +nyitott társadalom+ lezárja a nemzetállamok korát".

Nem tudom, hogy Orbán Viktor hisz-e mindebben, vagy csak politikailag jól eladhatónak tartja, ezért merít Harari gondolataiból saját narratívájához. Az biztos: minden megszólalásával a nemzetállami forma védelmezőjeként lép fel, miközben folyamatos háborút visel a globalizáló tendenciákkal szemben. Az ellenséget narratívájában a nemzetállami formát támadó Soros György és civil szervezetei, valamint Brüsszel személyesíti meg. Olyan messze persze nem megy a miniszterelnök Hararit követve, hogy ellenségesen lépjen fel a Magyarországon jelenleg igencsak megbecsült multinacionális vállalatokkal vagy a globális tőkével szemben is. Vagy mert nem hisz az egészben, vagy mert belátja, hogy egyszerre nem viselhet túl sok fronton háborút. Esetleg hisz a kiépülő globális birodalomban, és tudja, hogy nem nyerhet, éppen ezért igyekszik akkora politikai-gazdasági tőkét felhalmozni, amellyel ő vagy utódai jó alkupozícióban tárgyalhatnak az átállásról. Ha így van, talán nem is számol rosszul: egy új birodalomnak elvégre mindig szüksége van a helyi erős emberekre.

8. Miért a homo sapiens uralja az egész Földet?

2018. április 25. - Trigo

A homo sapiens csupán egy a természetben megtalálható számtalan állatfaj közül. Sőt, rendszertanilag csupán egy a homo, vagyis emberi nem számos ismert tagja közül. A homo sapiens ma uralja a Földet, míg a többi homo faj és alfaj tízezer évekkel ezelőtt kipusztult. Miért? Mi tette különlegesé a homo sapienst a többi főemlőshöz és emberfajhoz képest? - ezekre a kérdésekre keresi többek között a választ  Yuval Noah Harari izraeli sztártörténész könyve, a Sapiens - Az emberiség rövid története.

Ötszáz oldalban összefoglalni az emberiség teljes történelmét szép feladat. Harari afféle 21. századi Michel Foucault: nem saját szakkutatási tették, teszik híressé, hanem az, hogy nagyon kreatívan, és a francia gondolkodóhoz hasonlóan olykor erősen spekulatívan rendszerezi mások kutatásait, egységes narratívába illesztve egymástól gyakran messze eső területek - biológia, történelem, régészet, antropológia, genetika, stb. - eredményeit. Ráadásul elképesztően közérthetően és tisztán ír, egyáltalán nem kell szakmabelinek lenni a megértéséhez. Nem csoda, ha a népek zabálják a könyveit, állítólag maga Orbán Viktor is rajongója az izraeli vegán történésznek.

Harari figyelmeztet, hogy hajlamosak vagyunk a homo sapiens megjelenését lineáris fejlődés eredményének tekinteni, mintha a homo erectus, a neandervölgyi vagy az alig egy méter magas floresi ember ("hobbit") az emberré válás korábbi stációt jelentették volna. A valóságban ez nem így van: az anatómiáját tekintve a maival szinte teljesen megegyező homo sapiens több tízezer éven át élt a Földön párhuzamosan a többi homo faj egyedeivel, nagyjából úgy, mint ma a német juhász a spániellel és a kuvasszal, vagy a ló a szamárral.

Harari szerint a homo sapienst nem önmagában a nagyobb térfogatú agya, a nyelv- vagy az eszközhasználat ténye tette különlegessé az állatvilágban (az eszköz és nyelvhasználat is bizonyított például a csimpánzoknál), valamint az emberi nem többi fajához és alfajához viszonyítva, hanem az, hogy képesek vagyunk nagy tömegben és rugalmas módon (nem a hangyák előre programozott stílusában) is együttműködni. Például a neandervölgyi ember valószínűleg magányosan vagy kisebb csapatokban vadászott és gyűjtögetett, szemben a homo sapiensszel, amely jól szervezett nagy csoportokban is képes volt ugyanerre.

Legalábbis egy idő után, a homo sapiens ugyanis felfoghatatlanul hosszú ideig, megjelenését követően több mint kétszázezer évig az állatvilág egy eléggé jelentéktelen és fizikailag nem túl erős tagja volt. Valahol a tápláléklánc közepén helyezkedett el, jóval az olyan csúcsragadozók, mint például az oroszlán után. Harari (és az evolúciós pszichológia) szerint az ember pszichéje még sok tekintetben ehhez a már letűnt, nem túl dicső állapothoz alkalmazkodik, megmagyarázva ezzel sok félelmünket, sőt kegyetlenségünket is.

Mindezt a kognitív forradalom változtatta meg 70-30 ezer évvel ezelőtt. A homo sapiens képessé vált arra, hogy az állatvilágban egyedülálló módon rendkívül nagy mennyiségű információt osszon meg a fajtársaival a körülöttük lévő világról (tagolt nyelv) és a köztük lévő szociális viszonyokról (pletykálás). És ami még fontosabb: nem csupán leíró jelleggel használja a nyelvet, hanem képessé vált olyan dolgokról beszélni, történeteket tovább adni, amelyek nem léteznek a kézzel fogható, objektív valóságban, amelyek fikciók.

Harari tág értelemben használja a fikció kifejezést: fikció a vallás (egy csimpánz sosem adná oda a banánját az ígéretért cserébe, hogy majd a túlvilágon kap másikat), a mítoszok, de a jog, a pénz és az állam bármely formája, így a modern nemzetállam is. Az ilyen közmegegyezésen alapuló fikciók, az általunk generált új valóságok adják meg a lehetőséget az egymást személyesen nem ismerő egyedekből álló nagyobb csoportok, sőt tömegek együttműködésére egy közös cél érdekében. A fikció, ezek a közösen mesélt és közösen hitt történetek tették naggyá - és a többi állatfaj számára legtöbbször halálossá - az emberiséget. (Valami ilyesmiről beszélt Kisujj is a Trónok harcában, amikor arról elmélkedett: a Hét Királyság a valóságban nem több, "mint egy történet, amit addig meséltünk egymásnak, míg elfeledtük, hogy hazugság".)

A fikció feltalálásának is köszönhetően a nagy közös vállalkozásokra képes homo sapiens evolúciós léptékben mérve iszonyatosan gyorsan mászott fel a tápláléklánc csúcsára, formálta maga képére a környezetét, anélkül, hogy biológiájában, genetikájában lényeges változás történt volna. Harari szerint ráadásul a történelem előre haladtával a fiktív valóságok csak egyre fontosabbak lettek az emberiség életében, ma már ezek a fiktív, csak a képzeletünknek köszönhetően létező entitások, országok és vállalatok döntenek az objektív valóságban is létező dolgok, például az emberek, a természet, folyók és állatfajok léte vagy nem léte felől.

Ugyanakkor a könyv rámutat arra is, hogy az ember nem az elmúlt 150 évben kezdett bele a nagymértékű természetpusztításba. A "történetmesélő" homo sapiens hamar a Föld legpusztítóbb "ökológiai sorozatgyilkosává" vált. Miután mintegy 45 ezer évvel ezelőtt kikötött Ausztrália partjainál, ettől valószínűleg nem teljesen függetlenül hamarosan eltűnt a kontinens megafaunájának több mint 90 százaléka, az olyan hatalmas emlősökkel együtt, mint az erszényes oroszlán vagy a diprotodon. Ugyanez ismétlődött meg 800 évvel ezelőtt, amikor a maorik eljutottak Új-Zélandra: a szigetekre addig jellemző madárfajok 60 százaléka néhány száz éven belül kipusztult. Ennyit az (ős)ember és a természet harmóniájáról.

Nyilván nem függetlenül attól, hogy a szerző a vipasszaná meditációs praxis lelkes híve, a Sapiens - Az emberiség rövid története maga is úgy működik, mint egyfajta hosszas meditáció az emberi faj történetéről. Lehántja az illúziót, láttatni engedi a dolgokat, úgy, ahogyan valóban lehetnek. Élvezetes ismeretterjesztő (nem szaktörténeti vagy történetfilozófiai!) olvasmány, még akkor is, ha akad benne némi szenzációhajhász-attitűd, olykor nem is kevés. Hanem sok. Itt-ott a spekulációt is túltolja Harari, de összességében mindez megbocsátható, valamivel csak fenn kell tartani a nagyérdemű figyelmét sok száz oldalon keresztül.

(Egy tipp: a könyv angolul olcsóbban beszerezhető, mint a magyar fordítás)

7. Kell-e a magyar írónak bocsánatért esedeznie osztrák kollégája előtt a magyar-osztrák Eb-meccsért?

2018. április 23. - Trigo

Darvasi László szerint igen, legalábbis nem tudom másra vélni, miért kellett hosszan és kínosan kanosszát járnia a magyar fociválogatott teljesítményért, amikor Daniel Kehlmannt laudálta a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál csütörtöki megnyitóján. Kommentár.

Ugyanis mielőtt belement volna a német-osztrák író kötelező és szépen kidolgozott méltatásába (videó), Darvasi valahonnan onnan indult, milyen jól tette Kehlmann, hogy elköltözött Bécsből, mert ugye ott ilyen mindenféle veszélyes migránsok laknak. Haha, értettük a poént, csak az a baj, hogy láthatóan szerencsétlen Kehlmann nem annyira, de hát miért is ne rángassunk be egy külföldit a saját nyomorúságunkba.

Na ezt követte az a jelenet, amelynek láttán a bennem élő Bayer Zsolt kurvaanyázva kezdte el képzeletben előhajtogatni a Nem leszünk gyarmat! molinót az ágyneműtartóból. Ugyanis Darvasi valamilyen kevésbé érthető okból ráfixált az osztrák-magyar Eb-meccs eredményére, úgy próbálva német-osztrák kollégája előtt menteni a nulla-kettes eredményt, hogy gyorsan felsorolta, hány huszadrangú szar kiscsapattól kapott ki azóta a magyar válogatott. Mindezt olyan roppant emelkedett és ironikus viccekbe ágyazva, amelyeknek a lényege valahogy így foglalható össze: hihi tudjátok, mi olyan udvariasak vagyunk, haha, hogy átengedjünk a győzelmet az esélyteleneknek. Értitek. Ja nem is, csak szarok vagyunk, azért kapunk ki! hihi-haha.

Ha most felmerül az olvasóban, hogy mégis mi az ég köze van a nulla-kettőnek Daniel Kehlmannhoz, meg úgy általában az irodalomhoz és a könyvfesztiválhoz, hát sajnálom, én nem tudok válaszolni. Ugyanakkor az egész történet rávilágít egy jelenségre, ami - bizonyítani nem tudom - egy sajátosan a hozzánk hasonló félperifériás helyekre jellemző dolog lehet. Tudniillik, hogy idejön a nyugati kolléga. Lelki szemeink előtt látunk is egy fess, két és fél méter magas, tekintélyt parancsoló emberfeletti embert. Hogy tudjuk neki bizonyítani, hogy ő jobb, mint mi? - és már dolgozik is a megoldáson a k-európai agy, megszüli az ilyen összekacsintós vicceket. Javaslatom a következő alkalomra: esetleg bocsánatot lehetne tenni Mátyás király tevékenységért. Meg a Himnuszért, eleget nyögött már szegény Bécsnek büszke vára.

Iszonyatos feszültségek rombolják a magyar irodalom és könyvkiadás egészét, a szakmát láthatóan kerékbe töri a mindent elöntő kultúrkampf, az egyébként is szűkös erőforrások egyenlőtlen állami újraosztása, valamint az egyszerre kiadással és könyvkereskedelemmel is foglalkozó nagy cégcsoportok nem kellően szabályozott szabadkapitalista térfoglalása. (Sajnos ez utóbbiról valamiért kevesebbet tesznek említést a könyfesztiválos, könyvhetes megnyitó íróbeszédek...). Ha ehhez hozzáadjuk a belpolitikai helyzetet, érthető a szakma (egy részének vagy nagy részének, kinek mi tetszik), és így Darvasi rezignációja is. Ezekről mind lehet beszélni, kell is, mindenkinek saját elkötelezettsége, véleménye szerint. De könyörgöm, az ilyesfajta keserű nyegleség nélkül. A nyegleség ugyanis csak Esterházy Péternek állt jól, talán pont azért, mert ő nem volt keserű. Csupán komoly.

6. Daniel Kehlmann: szörnyű érzés rossz szöveget írni

2018. április 19. - Trigo

Ma kezdődött a 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, amelynek díszvendége Daniel Kehlmann. A megnyitó utáni pódiumbeszélgetésen a német író többek között arról is beszélt, hogy számára a regényírás leggyötrelmesebb része az első vázlat elkészítése, mert az törvényszerűen mindig vacakul sikerül, rossz szöveget írni viszont szörnyű érzés.

Gyakran emlegetik a német irodalom „fenegyerekeként”, mások felületességet vetnek a szemére. Egy biztos: Daniel Kehlmann a nemzetközi szépirodalom egyik legkapósabb neve. Könyvei világszerte népszerűek, A világ fölmérése című – szerintem nem annyira kiemelkedő – regényéből csak Németországban több mint kétmillió példányt adtak el.

Az írót és az írással kacérkodó irodalomkedvelőt csak az különbözteti meg, hogy az írók be is fejezik, amit elkezdenek megírni – mondta Kehlmann, aki szerint az íráshoz kell egyfajta megszállottság, e nélkül nincs sem író, sem irodalmi mű. A művészet ismérve, hogy a művész jobban, teljesebben próbálja kifejezni magát, mint ahogy a való életben képes volna rá. Elárulta azt is, hogy szeret  kézzel írni papírra, főleg a munka első szakaszában, mert ha számítógépen dolgozik, előbb-utóbb mindig az emailek vagy a Netflix böngészésénél köt ki.

A könyvfesztiválra jelent meg magyarul új regénye, a Tyll, amely a harminc éves háború idején játszódik, főhőse pedig egy legendás tréfacsináló bolond. Kehlmann szerint a legjobban akkor tudja elkerülni az író az önismétlést, ha olyan témákhoz nyúl, amelyekről nagyon kevés fogalma van. Számára a Tyll esetében ilyen volt a falusi lét, hiszen mindig is városban élt. A másik a vallás, ugyanis bár ő nem vallásos, nagyon érdekelte milyen lehet olyan korban élni, amikor nem opció a vallástalanság – a kora-újkori vallásháború korszaka pedig ilyen volt.

Szerinte írás közben nagy hiba arra gondolni, hogy esetleg az olvasó kevésbé intelligens mint ő. Bízni kell abban, hogy az olvasó lebutítás nélkül is érteni fogja a művet, különben úgy járunk, mint a teljesen tönkrement európai televíziózás, ahol egyszer okos emberek kitalálták, hogy csak hülyék néznek tévét. A másik végletre példa szerinte Joyce Finnegan ébredése című regénye, ami az emberek többségének – neki is – az olvashatatlanság kategóriája.

A Németországban született, majd Ausztriában és most New Yorkban élő Kehlmann szerint az identitások általában nem olyan erősek az ember életében, mint gondoljuk, és ez igaz a nemzeti identitásra is. A nemzeti identitás olyan fikció, aminek ugyan van hatása az életünkre, de attól még fikció marad – mondta. Talán nem meglepő ennek fényében, hogy a nacionalizmust a világ egyik nagy rákfenéjének gondolja.

Megtudtuk azt is, miért mindig feketébe öltözve jelenik meg nyilvános eseményeken. Prózai oka van: szerinte ez a legkönnyebb megoldás, ha valaki nem ért a színekhez, és nem akar nevetséges lenni a rossz színválasztással. 

Kehlmann gyakorlatilag összes könyve olvasható magyarul, én az F címűt ajánlom.